Történelemkönyvek

Az írónő könyve

Él Pesten a Margit híd főjénél, a középső Palatinus-házban, Dunára néző szép sarokszobában egy hölgy több mint hatvan éve. Ez a hölgy, több tucat regény és gyerekkönyv után most, túl a kilencvenen nekiült és megírta a saját életét. Vagyis a múlt századot, ahogy ő megélte.

Van társadalomtörténet, gazdaságtörténet, politikatörténet — élettörténet is van. Más történetnek nem is szabadna lennie, A többi történet csak folytonosan keresztbe tesz az utóbbinak.

Kertész Erzsébet élete sem volt egyszerű.

Gyáros papa, nagypolgári sarj mama, ennek megfelelő lipótvárosi miliő, dada, fräilein és ami kell, felejthetetlen tátrai vakanszok — s aztán az első háború elől az öngyilokba menekülő nagypapa, akit nagymama követ a halálba tüstént. Viszonylagos jómód, egyetem után tökéletes krach — aznap, mikor a lány kézhez kapja a diplomát, a tönkrement apa kiveti magát a hatodik emeletről.

Szegénység, majd lassan, ámde szépen kibontakozó ifjúsági írói karrier, író ismerősök, komoly barátok — ma már kevesen mondhatják el magukról, hogy nekik még Szerb Antal is udvarolt. De Tóni igazán szerelmes csak könyvekbe bírt lenni. Végül egy morva származású, anyjával németül beszélő tehetséges, fess ügyvéd lesz a férj.

Aztán jön újabb zuhanás, gyalázatos törvények, férjnek munkaszolgálat, Don mellől — az ellenséget irtó Vörös Hadsereg és a saját polgártársaikat irtó magyar keretlegények elől — való futás, előtte, utána egy-egy gyerek is kerül, bujkálás hamis papírral, bátor pesti és vidéki emberek segítsége, és végül a felszabadulás.

Majd újjáinduló élet, meglóduló ügyvédi praxis és újabb könyvek, aztán megint hullámvölgy: házkutatás és felfüggesztés, majd 1956, ami után is a férj megunván az itteni kalandokat, székhelyét Londonba helyezi át, ahol is egy csinos kis régiségboltot nyit. A számítás bevált — ezt a boltot nem államosítják, és tulajdonosától nem kérnek keresztlevelet.

De Pesten maga marad az asszony a két gyerekkel. Mi mást tehetett — írt, írta a könyveket, asszonyokról, akik föllázadtak az asszonyi sors ellen, Szendrei Júliákról. Veres Pálnékról, Hugonnai Vilmáról és a többiről.

Szépen jöttek ki könyvei évről évre, a gyerekek fölcseperedtek, jöttek az unokák, aztán a dédek, és közben a könyvek tovább a mostaniig, melynek címe lehetett volna frappánsabb is talán, mint hogy Fiút vártak, lány született.

De ez már a szerkesztők felelőssége is.

Az idő múlása is csak olyan, mint minden egyéb hatás, ami az embert éri az élet folyamán: van, akin mit se fog, van, akinél múlásával a szellemi hanyatlás félreérthetetlen jelei érezhetők, s van, aki korosodván szinte ifjodva szökken szárba újra.

Kertész Erzsébet az első csoportba tartozik. Kilencven éven felül írt önéletírása olvasótáborának csalódást nem okozhat.

Kívánjuk viszont, hogy a nagy múltú Móra Kiadó fiatal szerkesztői — onnan gondolom, hogy fiatalok, mert az „öregeket” régen kirúgták — a harmadik csoportba tartozzanak. Kívánjuk, hogy kilencvenhárom éves korukban majd nagyobb odafigyeléssel gondozzák a rájuk bízott kéziratot, mint most tették. Bizony lehetett volna javasolni jobb címet, és nem ártott volna kis gondoskodás, kis segítség. Egy-egy ismétlés elmellőzése, egy-egy időbeli ugra kiküszöbölése jót tett volna a könyvnek.

Sebaj, majd legközelebb.

A táncos könyve

Pár éve egyik kedves barátunk — aligha kellőn meggondoltan — elhozta megmutogatni új barátnőjét hozzánk. Persze azonnal kérdezgetni kezdtünk a csinos, fiatal hölgytől ezt-azt, rossz, ám szívós szokás ez minálunk.

— Mit csinálsz? — szólt a második kérdés.

— Tanulok.

— Mit?

— Társastáncot.

— Hol?

— Miskolcon.

— Miskolcon? És hol laksz amúgy?

— A Nagymező utcában.

— És hogyan tanulsz te Miskolcon társastáncot akkor?

— Egyéni levelezőn.

Restellem, de ez jutott eszembe, amikor kollégám, barátom, Molnár Gál Péter legújabb könyvét családunk összes kezeibe nyomta. Eck. Ez a címe a gusztusos, a pécsi balett alapítójának és emblematikus emberének életét dokumentáló, képekkel bőségesen illusztrált albumnak. Gondoltam magamban, mit akar ez, táncról írni már önmagában komikus, ráadásul — most az olvasó oldaláról közelítve a dolgot — nem táncolok, baletthez nem, ahhoz sem értek, igazán kár szegény barátomnak költségbe vernie magát.

Aztán egyik este kézbe vettem — és elolvastam az utolsó betűig.

Merthogy érdekes volt. Több mint érdekes — tanulságos. Több mint tanulságos — fölkavaró.

Nem a táncról szól ugyanis, nem is Pécsről, nem is a pécsi balettről, hanem az életről — nyilván erről szól a tánc és erről Pécs és annak balettje is, no persze.

Hogyan élt és alkotott, hogyan mégis-élt és mégis-alkotott egy nagy művész Kádár János országlása idején — Molnár Gál könyve ezt tárja elénk. Ezt is.

Mert valóságos kis kultúrtörténettel is szolgál, nem csupán a táncművészetről, de zenéről, színházról, zenéről, irodalomról és politikáról, kultúráról és másról is sok, és mindig pontos szó esik.

És gyönyörű képekkel.

Molnár Gál Péter, a tudós monográfus pontos szerző. Minden adata könyvtári, levéltári kutatással és/vagy személyes élménnyel, s nem utolsósorban gyönyörű képanyaggal van támasztva alá.

Eck Imréről szóló könyve a teljesség igényével készült. Benne van minden rendezés, táncolás, fontos művészi történés hiánytalanul. Benne van egy ember, aki halálra táncoltatta magát. És benne van egy kor, amelyben sok mindent nem lehetett csinálni, de táncolni lehetett. Lehetett tiltakozni a tánccal, jelezni és mindenekelőtt: lehetett — tánccal — függetlennek és szabadnak maradni.

Egy korról szól ez a könyv is, egy korról, amelyben emberek éltek, egy korról, amely nem volt jó, de nem volt benne minden rossz, egy korról, amely rossz volt, de amelyben lehetett cselekedni jót.

A stílus a szerzőtől szokotton elegáns, sziporkás, magyar.

De ami a könyvet — Molnár Gál Péter e könyvét is — áthatja: az igaz művészet iránti alázat és a mesterségét igazul művelő művészember iránti mélységes szeretet.

A hírlapíró könyve

Faragó Vilmos, a jeles publicista és szerkesztő is megírta a maga életének históriáját.

Tanulságos olvasmány, és akkor finoman szólunk. Különösen most, amikor a közelmúlt történelme hivatalosan éppen úgy hazudva van, mint volt a közelmúltban — azzal a nem elhanyagolható differenciával, hogy ma nem csupán hivatalos nyilvánosság és história létezik, legalábbis egyelőre nem csupán az. De jól fizetett, píjárvalányhajas szakmaárulók éppen úgy próbálják fekete-fehérre pingálni a múltat, mint a kb-határozatok korában tették elődeik, s a hazugságon jottányit sem változtat az, hogy most jobbadán az lett fekete, ami ezelőtt fehér volt, és vica versa.

„Milyen rend lesz az, amelyet hazugsággal kezdünk?” — teszi fel a kérdést könyve végén a szerző, és mi nem tehetünk mást, csak körbemutatunk: ilyen.

Hosszú utca, darabvég — ez a könyv címe, amely az indulás topográfiai megjelöléséből adódott.

Faragó Vilmos roppant pontossággal, szociológiai hitelességgel meséli el gyermekkorát, családját, ezt a már-már hökkentőn elegyes, tehát tipikusan magyar családot.

Ez a család sok mindent adott, de mindenekelőtt a mindenekfelett való kategorikus imperativust: embernek embertől származás, vétség alapján való megkülönböztetése nem tolerálható soha. Nyilván ez is belejátszott abba, hogy Faragó az új rendszer „embere” lett, népi kollégista, aki az ötvenes évek első felében végezte el a pesti bölcsészkart — a könyvben mindkét alapélményéről referál.

A vér vízzé nem válik itt sem — a hírlapíró szerző eszmefuttatásokkal, kisebb publicisztikákkal, tépelődésekkel akasztja meg a mesét. De nem baj az. A mai húszéveseknek — ha véletlenül kezükbe kerül a könyv — meg kell magyarázni mindent, ha meg lehet persze, mint ahogy nem lehet.

Faragó majd harminc éven át volt az Élet és Irodalom szerkesztője. Erről is ír, őszintén, gondolkodtatón — a gondolkodás nélkül ítélőkre persze nem lehet hatással.

A könyv vége nem túl vidám: Faragó Vilmos a végén ugyanazt kapta, amit gyerekkorában, az induláskor: a „nemzettestből” való kitagadást. Az utolsó lapokon a szerző a laptól való kiebrudalásának históriáját tárja elénk. Nyugodtan mondhatjuk — elismerve a lap mai vezéreinek tehetségét és érdemeit — ez csúnya munka volt.

Különösen, ha az olvasó tudja — én speciel tudom hogy a jeles publicisták hitvány emberrel szövetkezve penderítették ki kollégájukat, aki lehet, hogy tévedett, lehet, hogy túl óvatos volt néhanap, de becstelen nem volt soha.

Mindegy most már — Faragó Vilmos elszámolt.

Meglehetősen egyedül van ezzel.

Bächer Iván