Népszabadság, 1999. november 1.
BÄCHER IVÁN
Juhász Gyula több mint harminc évig állt különféle sajtóorgánumok alkalmazásában, és alig volt olyan év, amikor ne kellett volna halottak napi emlékezést írnia. Szinte hallom, amint október vége felé a Szeged és Vidéke vagy a Nagyváradi Napló vagy a Makói Újság szerkesztőségében odaszólnak a melegséggel teli nagy barna szemével kéziratot böngésző, enyhe, savanykás bakatorillatot árasztó szerkesztőhöz: „Gyula bátyánk, holnap halottak napja van, tudom, hogy tavaly is terád esett a sor, de hát náladnál szebben ezt senki nem tudja csinálni, Béla különben is Pesten van éppen” — és Juhász Gyula persze megírta a halottak napi emlékezést abban az évben is, hisz fegyelmezett és szorgos alkalmazott volt, megírta szívesen a holtnapi penzumot. A halálhoz értett igazán Juhász Gyula, nekrológot is mindig vereteset írt, gyönyörű cikkekben búcsúztatta el barátait, Móra Ferencet, meg Bródy Sándort is, akivel a forradalmak után együtt viselték a szilenciumot, kiátkozást, lezsidózást, bolsevikozást, és akivel egyek voltak abban is, hogy mind ketten — ha sikertelenül is, de — röpítettek enkézzel golyót magukba, szorgosan, évről évre írta a halál-cikkeket Juhász Gyula, persze mindig valami reményt, folytatást, életet víve a végére, ahogy az újságban szokás, hogy az élet megy tovább, ugyibár Juhász Gyula mindig kiegészítette a mondást. Memento mori az életre való emlékeztetővel is, ekképpen: Memento vivere!
Hogy a nyájas olvasó egészen azért ne szontyolodjon el, ezért írta le újra és újra a memento mori után: memento vivere!
Aztán a cikkek sorának vége szakadt hirtelen, a hírlapíró többet nem írt cikket a halálról, hanem csak csinálta azt. Juhász Gyulát 1928-ban véglegesen hatalmába kerítette a már fiatal korától őt kerülgető idegbetegség, a melankólia, s a hátralevő kilenc évben több halottak napi megemlékezést nem írt, kedves mondásának csak eredeti, első fele maradt meg, memento mori, az elborult agyú, vagy inkább elborult szívű költő már nem írt cikkeket, csak verset, kevés verset, azt pediglen soha másról, csak a halálról, aminek nem volt ellenpontja többé, nem volt remény, nem volt újjászületés a másik oldalon, nem volt vivere semmi, nem volt — mert nem is lehetett — vigasz, csak a kegyetlen, sötét, böcsületes halál.
Ideje nagy részét a szegedi idegklinikán töltötte, melynek kerítése mellett vitt az út a belvárosi temető felé, a naponta masírozó meneteket énekelte szép versekben meg, temetőkről írt, kórházkertben bolyongó szelíd betegekről, gyermeksírokról csodás verseket, mint a hűvös vesszőt vesztett varázsló, két-három embere által támogatva csak, szinte teljes magányban, elfeledetten, amíg csak sikerült beszednie végre a kellő mennyiségű Veronált.
Akkor aztán fölpezsdült minden hirtelen, az ország száz és száz szerkesztőségében harsant a kiáltás; „Meghalt Juhász Gyula! Lajoskám, egy fél kolumnát légy szíves”, és Lajos már ült is neki, vagy ami még valószínűbb: csak kihúzta a fiókot, és előhalászta onnan a már évek óta kész nekrológot, míg kollégája rohant Szegedre, hogy az orvossal készítsen egy rövid riportot, vagy ami még jobb, húzó anyagnak a megtört anyával egy kis színest, a másik pedig a temetőbe ment ki, kis füzetkével, plajbásszal kezében, hogy híven adja majd le, hányan vonultak föl és kicsodák, milyen volt az idő, hogyan sikeredtek a gyászbeszédek, kopogtak az írómasinák, mozgásba lendült az egész, nyüzsgő, tarka, zajos gépezet.
Memento vivere…
Bächer Iván