Móra

Keresve is nehéz találni magyar írót, aki annyira ne lenne aktuális, mint a százhúsz éve született Móra Ferenc. Hogy szegénysorból volt való, azt ma fölemlegetni primitív populizmusnak minősül. Hogy igaz nép-nemzeti volt, olyan, aki hírből sem ismerte a származás, a vér, a faj szerinti különböztetést, az manapság egyáltalában nem is hihető. Hogy sovány kenyerét rövid életén át mindig megfeszített munkával kereste, az ma, a sikerdíjak és fantomcégek korában nevetni való balekség csupán. Hogy mint író pedig mindig emberi sorsokról írt és mindig történeteket, most legföljebb az ösztöndíjosztó szövegítészek fanyalgását válthatja ki.

Nem a Mórák korát éljük — ugyancsak jólesőt csodálkoznék, ha kiderülne: valami jótét lélek már rátette volna őt a netre. Pedig Móra Ferenc életrajza szerint jó tételanyag a mai ifjúi agynak: alig volt életrajza ugyanis — nem utazgatott, nem vett részt csatákban, nem falta a nőket, bajba, barikádra, börtönbe sosem került.

Aki magyarul csak egy kicsit is olvasni tanult, az azért tudja, hogy a Kincskereső kisködmön szerzőjének papája szűcsmesterkedett, tán még az is meglehetősen közismert, hogy édesanyja kenyérsütéssel kereste a madárláttát. De azt már talán kevesen tudják, hogy Móra Ferenc maga is napszámos volt. A szó napszámosa. Ötvenöt évéből majd harmincötöt töltött hírlapi kötelékben. Napszámban írt ezerszám hírt, hírfejet, vezércikket, tudósítást, tárcát, novellát, mesét. Nemcsak szorgos ember volt, hanem hűséges is. A Szegedi Napló mellett kezdettől végezetig kitartott.

Régen az újságírást újságnál tanulták a népek. Manapság a fiatalok médiaszakokon tanulják úgymond a mesterséget. Vajon létezik, létezhet-e olyan média szak, amely az egykori Szegedi Naplóval felérne?

Az alföldi lap szellemi fundamentuma egy palóc volt, aki a hírlapírói szempontból a legjobbkor, épp a nagy árvíz előtt került a városba, körülbelül akkor, amikor Móra született. Mikszáth után, akinek íróasztalát — Móra tárcájának tanúsága szerint — a csekély fizetés ellentételezéseként minden újoncnak kivételes megtiszteltetés volt megörökölnie, s persze minden újonc jövetelekor újabb és újabb asztalok kerültek föl a kultúrpalota feneketlen pincéjéből, Mikszáth után sorban örökölték az asztalokat: Gárdonyi Géza — aki persze a város históriájába nevét főként párbajával írta be, melynek során félholtra kaszabolta még a segédeket is, annyira nem tudott vívni szegény — aztán Thury Zoltán, Tömörkény István, Móra Ferenc, Juhász Gyula — még fölsorolni is jóleső a névsort.

És az újságírás nem valami kiruccanás, az ösztöndíjlét előtti torna volt — Móra 1901-től 1934-ig, tehát haláláig volt a Szegedi Napló — egy időben főszerkesztői minőségben is — munkatársa, aki mint minden igaz hírlapíró, mindenhez értett, de tényleg: valóban tudós régész volt, tényleg komoly rovartanász, történelmi tárcáinak forrásai valóban hiteles kútfőkből fakadtak, nálánál szakszerűbb könyvtárost, levéltárost igazán nem lehetett volna lelni, Móra szerkesztő úr kultúr-, város-, zene- és hadtörténészként, etnográfusként, nyelvészként egyaránt megbízhatóan ténykedett. De persze mindenekelőtt a nyelvet tudta nagyon, a magyart, a természetest, érthetőt, gyönyörködtetőt.

Sok magyar író élt és írt a szerkesztőség és a színpad kettős varázskörében. Mórának a redakció mellett második ihlető hona a múzeum volt — ebben is követte szelíd szeretettel túlszárnyalt mesterét, Tömörkényt. Regényeit szinte csak mellesleg írta meg, Móra soha nem csinált faksznit magából, sokra sosem tört, és nem is ért el egyebet, mint hogy amíg magyarul egy ember is olvasni bír, addig ő olvasva lesz.

Nem volt forradalmár, nem volt radikális újító, lehet, hogy korában mesterségének, a szónak csak egyik tisztességes és nagyszerű szakembere volt — ebből a szempontból gyönyörű kor volt az övé.

Bächer Iván