Jelenetek könyve

Sokan nem szeretik Ráday Mihályt.

Mondják, hogy mindenbe beleüti az orrát.

Ráadásul rossz a természete, rámenős, erőszakos, konok. Ha kőről van szó, kőkemény. Levakarhatatlan házbarát. Múltmániás. Falugondoló. Városbolond. Gipszbecsavarodott. Kapuőr. Ablakonálló. Ajtómentő.

Nem lehet tőle békében csinálni a dolgokat nem lehet tőle cserélni szuvas barokk kaput szilárd fémre, huzatos rokokó ablakot tartós műanyagra, nem enged freskót átkenni, stukkót leverni, csillárt ellopni, malmot bontani, kutat temetni, múltat törölni, tagadni, feledni.

De hát tényleg szörnyű lehet, mikor az ember nagy nehezen megszerez végre egy jó kis újlaki telket a Bécsi úton, összegründolta már a pénzt, kész vannak a kiviteli tervek, az építési engedélyek, fölvonult már a vállalkozó, az Erdélyből, Felvidékről fölcsempészett munkássereg, lehet kezdeni a nyolcszintes centert húzni föl, már csak azt a vacak vizes falú, omladozó, kétszázötven éves polgár-parasztházat kell ledózerolni, és már ott is a dózer, már emeli is a vicsorgó szörnylapátját — amikor egyszer csak ott terem egy nagydarab, szakállas, szemüveges ember, és azt mondja: „Ácsi!”

És addig makacskodik, kellemetlenkedik, amíg, ha más nem, de a barokk kapu legalább megmarad — tessék elmenni, megnézni.

Lehet, hogy ha építkeznék, én sem szeretném Rádayt.

De nem építkezem, tehát szeretem.

Engem ő csak nevelt.

Pedig építészgyerekként fertőzött voltam már őelőtte is, gimnazista koromban volt időszak, amikor a Genthon-féle műemlékjegyzék nélkül ki sem léptem az utcára. De én csak a középkort kerestem, a barokk és klasszicista emlékeket. Az eklektikát már Ráday tanította meg becsülni.

Most csak erről akarok szólni.

Most nem beszélek a városok, falvak, terek, utcák, házak, kapuk, ablakok, kályhák, díszek, cifrangok, kilincsek, szegek százairól, ezreiről, amelyek, az ő konok küzdésének hála, érik meg a következő évezredet.

Most csak Ráday Mihály ténykedésének pedagógiai hatásáról szeretnék szólni.

Az általában népbutításra és nemzethülyítésre használatos televíziót ő valami egészen másra használta. Ráday nem uszított a hazaszeretetre, hanem hazaszeretetre szoktatott.

Ráday egy országnak emelte föl a fejét.

Egy országnak tanított meg lesni, keresni, meglátni homlokzatot, kapurácsot, liftajtót, lépcsőrácsot, csatornafedőt, szélfogót, légycsapót, mindent, amiben a história, a múlt, az emberi kéz ténykedésének nyoma tetten érhető.

Nem hiszem, hogy hozzá hasonló eredményességgel a magyar és egyetemes neveléstörténetben valaha is működött volna valaki.

És nem fáradt el.

Jelenetek a pesti utcán — ezt a címet viseli a vaskos album.

A dekorációk könyve ez.

A kőbe, a gipszbe dermedt élő történelem albuma. A pest-budai épületek homlokzatát díszítő emberi, állati, történeti jelenetek könyve.

Jelent már meg — részben Ráday-hatásra — persze könyv a pesti díszekről, tornyokról, miegymásokról.

De ez a kötet még a fölemelt fejjel, nyitott szemmel járó, a megrögzött nyomkereső, hozzá is olvasgató, lapozgató, sőt írogató pesti számára is tartogat meglepetéseket.

Pedig Ráday nem mászott falra, nem ült helikopterre, de még a szemközti ház ablakába sem kéredzkedett be. Tudatosan a járókelő szemével fotózott.

De az albumban egymás mellé tett, a valóságban ablakok, erkélyek, oszloptagozatok, zászlótartó vasak, konvektor-szellőzők által elválasztott díszek, képek, szoborcsoportok, mozaiksorok, így, összerakva néha egészen mellbevágó hatásúak.

Tudja már az ember, hogy ez a koszlott, fáradt, megkínzott és mégis lebírhatatlan életerővel bíró város telis-teli van apró szépséggel, kinccsel, titokkal, néha rá is bukkan egy-egyre — de Ráday könyvében ömlesztve, pontosabban szépen elrendezve, szortírozva egy egész gyűjteményt kapunk ezekből.

Ez a könyv egy pesti szépséggyűjtemény.

A tematikus rendben sorakozó képek egy-egy csoportjához kollégánk, N. Kósa Judit írt pontos, tárgyilagos, adatokban gazdag — ezzel együtt szubjektív és irodalmi igényű eligazítókat.

Rádaynak már jelent meg albuma, nem egy.

Figyelemre méltó, hogy a tíz-egynéhány évvel ezelőttiben milyen sok volt a pusztuló emlék, a fakult nyom, az omladó mementó, a rom.

Ma már a freskók, domborművek, frízek, reliefek, szobrocskák, szobrok, díszek, girlandok többségét szépen kiglancolva lehetett fotografálni.

Vannak változások.

És ebben Ráday Mihály szerepe el nem évülő.

(Ráday Mihály: Jelenetek a pesti utcán. Az összekötő szövegeket írta N. Kósa Judit. Budapest, Karinthy Kiadó. 1998. 320 o., 3976 forint)

Bächer Iván