Megjött Jenő!

Megjöttek a fecskék.

Bizony a magamfajta városi ember alig bírja visszafogni meghatottságát ilyenkor.

Egészen más dolog tudni, mint látni, hogy megjöttek a fecskék.

Ülök most a falusi gangon, és látom, hogy az eresz alá tapasztott fészkeikhez megjönnek a fecskék.

Csuda dolog látni ezt. Hogy oly messziről, tengeren, sivatagokon, hegyeken által hazataláltak. Micsoda ragaszkodás munkál bennük a szülőereszhez. Hisz hány és hány ország, hány és hány falu, hány és hány eresz esett útközben.

De ők mégis oda tértek vissza, ahonnan ősszel fölkerekedtek.

Nemcsak tudom, de most már látom ezt. Megismerem az egyik fecskét ugyanis. Az egyik szárnya teljesen fekete. A többinek mind van fehér csík a szárnyán. Ez a fekete szárnyú itt volt már tavaly is. Jenőnek hívom őt, olyan hülye képe van ugyanis, mint egy Jenőnek.

Szeretem Jenőt.

Ülök a gangon, és csudának vagyok tanúja.

Megjöttek a fecskék!

Ráadásul az almafák rózsaszín virágainak illatárja terül szét a tájon, szárnyal a nyitnikék a dombok felett, a természet felölti legszebbik, élénkzöld ruháját.

Itt a tavasz!

Megjöttek a fecskék!

Megjött Jenő!

A szerencsétlen.

Mert sajnos, innen a gangról azt is látom, hogy teljesen hiába jöttek meg a fecskék, beleértve Jenőt is.

A fecskefészkekben ugyanis időközben verebek vertek tanyát.

Ülök a gangon és nézem, ahogy jön Jenő, sok ezer kilométer szárnyalás után. megérkezik végre, fáradt, elcsigázott, hót redva szegény, de megjön, megérkezik haza.

Bújik be boldogan tavaly encsőrrel épített fészkének kicsiny lyukán.

Aztán éktelen csivitelés, vijjogás, madárordítás hallatszik ki a fészekből, aztán már penderül is ki szegény Jenő.

Pár napig még tart a csetepaté, de végül győzedelmeskedik a veréb.

A fecske pár napot spekulál, nyilván azon, hogy visszamenjen-é a jó kis Afrikába, ahonnan, hogy eljött, nyilván ezerszer megbánta már.

Aztán sóhajt egy nagyot a fecske, és valahol hátul, a gang végében új fészek építésébe kezd.

Megjött Jenő — és most meg van sértve nagyon. Nem elég, hogy elvették otthonát, amelyet nehéz munkával teremtett tavaly, de még össze is pofozták, amikor reklamált.

Ülök a gangon és próbálom kicsinyt vigasztalni: „Ne búsulj, Jenő! Volt egy jó fél éved. Oszd be azt! Valahogy majd csak kihúzod ezt a másikat. Élsz addig emlékeidből.”

Megjöttek újra a fecskék.

A fecskék szépek, finomak, szelídek és hűségesek.

Hűségesek, mert visszajöttek.

De a verebek még hűségesebbek. Mert ők el se mentek.

Igaz, a verebek rondák, hangosak, erőszakosak, skrupulus nélkül bitorolják a másét — de hát különben hogyan is bírták volna itt ki?

Bächer Iván