Népszabadság, 1998. március 2.
BÄCHER IVÁN
Jó időnk van.
Erről beszél mindenki ma. Hogy jó az idő.
Hogy boltban, utcán szakmánybán és minden konzekvencia nélkül ölik a magyart — erről már nincs mit sokat beszélni.
Ez várható volt. Ez természetes annak, aki itt él uszkve ötven éve. Folyik a vér a pesti utcán — mi sem természetesebb. Mi más folyna ott? Normális.
De ez az idő, ez a jó idő, ez nincs rendben sehogy sem. Erről szólni kell. Beszél is róla mindenki. Állj meg ott, ahol az ember még talpon áll. Mindenki csak az időt beszéli.
Hogy nem volt ily jó tán soha. Valaki mondja, hogy hat éve talán mintha lett volna, de más rávágja azonnal, hogy bíz’ ilyen akkor se volt. Jó volt, lehet, no de nem ilyen.
Csudásan feneketlen a meteorológiai emlékezet.
Ez a negyvennégyes telet idézi, amaz a hatvanhatosat.
Mert idő volt mindennek dacára mindig.
De ilyen jó — ilyenkor — soha.
Most nagyon jó az idő.
Most, amikor rossznak kéne lennie. Amikor már fölkészültünk szépen, jól a rosszra.
Előkapartuk a hólapátot, sziszegve vettünk új sálat a gyereknek, a köztisztasági hivatalokat kezdtük röhögni.
És akkor megjön a jó idő.
Amikor rendesen méteres hóban gázolunk, amikor a pórnép kölyke ródlira kap, amikor sznóbordon száguldana alá a szituált, akkor csontszárazra aszik az esernyő, szekrénybe pállik a bunda, pattan a rügy, harsan a határ, a két ablak között a tavaly hullott légy fölkél és jár, és táncra kél.
Baj van, barátaim, jó az idő.
Erről beszél mindenki ma. És mindenki tudja: nem lesz jó vége ennek.
Bächer Iván