Népszabadság, 1997. augusztus 14.
BÄCHER IVÁN
Ha falusi házunkban időzöm, majd mindennap fölkukkantok a padlásra. Mi van ott? Semmi.
Minden. A múlt. Egy mára szertefoszlott paraszti kultúra nyomai.
Rendet nem rakok odafönn, nem szokásom a nyomokat bántani.
Mikor a színben lévő létráról föllépek, köhögök még a portól, vagyis inkább a szállongó terménytörektől. Egykoron az ide beálló kocsiról — sok házon lyuk is van még a falon, a lőcs kibújt a szomszédba — azon villázták föl és tárolták a szénát.
Jobbra két puttonymaradék hever.
Az egyik abroncsát veszejtette már és szétnyílt, akár a rózsa. A másik dacol az idővel. Ma fölhagyva sorjáznak a szőlőskertek a falu főutcájából kiágazó utak szegélyezte domboldalakon. A lebontott, beomlott pincék mint vak szemgödrök sárgállanak elő a gaz közül.
A puttonyok megett két, még jó péklapát támasztja a gerendát. A kemence a konyha melletti helyiségben állt. Füstölőként, üstházként is szolgált, amíg össze nem dűlt menthetetlenül. Azóta Karanccsal kell kínlódni.
A lapátok után, már a tető alatt, mint majd minden zugban, pár fekete vagy sötétzöld palack hever. Az üveg nagy kincsnek számított. Kevés dolgot lehetett kapni üvegben. Gyógyszert, sört, petróleumot. A palackba lehetett fejteni bort, tölteni paradicsomlevet. A régi üveg jobb volt, mint a mai. Vastagabb falú, tartósabb, szebb, üvegebb.
A gerendáról szép rámás csizmapár lóg. Hibátlan darab, majd fölveszem alkalomadtán. Ezt vették boltban, vásárban a régiek, meg a petróleumot, mást nemigen. Még a vasdolgokat, és a klumpát talán. Minden egyebet, kosztot, italt, ruhát, szerszámot is előállítottak maguk. Nyoma ennek a rokkarom odafönn, és a hintalóra emlékeztető tiloló vagy mi. Kocsikerék van vagy öt, mindenféle méretben, nem tesszük föl lámpásnak, szánalmas városi dolog az, hadd porladjon csak a helyén.
Aztán egy jókora nagy láda következik, színültig teli vassal. Kovácsok laktak alant három nemzedéken át.
Kályhacsempékbe botlik a láb. A cserépkályhákat lebontogatta a nép — fázik is minden télen rendesen azóta.
Rudak, nyelek, botok kötegben hevernek – a paraszt nem dob el soha semmit, tudja, hogy egyszer minden jól jöhet. Ügyes gyereketetőszék áll középen. A gyerek nagy kincs volt errefelé: főleg ha fiú és csak egy darab volt belőle. Szalmafonatos, magas svábszékből is van itt pár. Javításra várnak ötven-nyolcvan éve. Jó kényelmetlen az ülés ezeken. A parasztbútor nem kényelmes soha. Nem volt szokásban elnyúlva dögölni, heverni. A paraszt vagy csinált valamit, vagy aludt.
Láb alatt rozsdás marhaszájkosár hever. Úgy látszik, a marha is harap. Lóvakaró, billog nyoma még a dicső múltnak, amikor tíz-tizenöt nagy jószág volt bekötve a jászol elé, oda, ahol ma a biciklik állnak.
A disznótoroknak a fateknők állítanak emléket ide fenn.
A száradni való is gyakran fölkerült: a figyelmes szem ma is megleli helyét a babnak, hagymának, diónak.
A gerendáról, mint akasztott ember, lóg egy hatalmas, vaskos, kámzsás köpenyeg. Mellette vasalt élű hólapát.
Sarokban üveg nélküli vajköpülő masina.
Odébb cserépcsupor, köcsögdarabok. Lekvárt, savanyút őrizhettek egykor, ép korukban.
Méteres átmérőjű aszalókosár emlékeztet a tartósítás másik ősi módjára.
A kéttucatnyi, kocka alakú, házi főzésű, sötétsárga mosószappanból évente elhasználok egy jó felet — belereszelek a mosógépbe egy kicsit, mert jó.
Kaptárkeretek lógnak egy hátsó gerendán, alatta két méhfüstölő. Itt a század derekáig nemigen fogyott cukor.
Leghátul hatalmas, pántos utazóláda áll. A századfordulón és a húszas években több tucat falubeli járta meg Amerikát. A ládában rengeteg anyag, terítő, ruha. A legékesebbek ki lettek válogatva belőle már. Az ócskábbját pár éve levittem eltüzelni. Közte volt egy molyette, súlyos postáskabát. Lizi néni átjött a szomszédból, nézte, ahogy a holmi lángra gyúl, bólintott és mondta csöndesen:
— Hát csak megvolt Katinak a postás… Tudtam én…
Ötven éven át őrizte titkát és most lebuktattam szegény Kati nenét.
Nem szabad a padlást bántani.
Bächer Iván