Népszabadság, 1997. augusztus 1.
BÄCHER IVÁN
Nem jó víkendre jönni falura. Olyankor az ember mit se lát.
Heteket, hónapokat kell tölteni falun ahhoz, hogy — ha igazán megismerni nem is, de — legalább — valamit meglátni, belekóstolni, kicsit megérteni lehessen a falu napi életéből.
Így nyáron persze mindenekelőtt munka van, jönnek-mennek a gépek, traktorok, a takarított terménnyel rakott vontatók.
Az öregebb, rozogább masinák még a téeszéi, de már nem sokáig, bejelentetett az öncsőd, még ami kinn van, behordják, de az épületek nagy részét már megvette a „német”, az állatokat is adogatják el, sor kerül a földre is.
Itt tehát a rendszerváltozás lassan véget ér, három-négy kézre került a határ, a többinek pedig eddig sem volt, eztán sem lesz semmije.
Az ötszázharminc lakos harmada megfáradt, bajos öreg, ötöde gyerek és fiatal, aki előtt a pályakezdő munkanélküliség biztos perspektívája áll.
A körülbelül kétszázötven munkára fogható falusiból harmincnak van munkahelye.
A téesz megszűnése tehát már alig oszt-szoroz majd.
Legföljebb öttel-hattal többen ülnek be a kocsmába délelőtt.
De most az egység be is zár délutánig, nincsen odabenn senki sem, idénymunka jut mindenkinek, van kotorásznivaló a kertben is, érik az uborka, a tök, a gyümölcs, a bab, kell befőzni, tenni el télire, estére elcsigázott a nép, a Nappal együtt gyakran fekszik is.
Kivéve, ha nincs valami esemény.
Az pedig volt az elmúlt napokban, nem is egy.
Kezdődött mindjárt szombaton egy nagyszabású Anna-bállal, amelyik a kocsma udvarán tartatott, a családdal fölvonuló törzsközönség, a városból rándult „vidékiek”, egy célnak megfelelő kéttagú zenekar, egy társadalmi munkában besegítő dalos és egy elsőrangú vegyes-pörkölt részvételével kivilágos virradatig minden baj, konfliktus nélkül még csak egy kis pofozkodás sem történt, pedig olyan volt már, hogy az volt. De most csak körtánc volt és zakatolás.
Ezen az estén a technozenébe siketült fiatalabb városiak, a diszkóhoz szoktatott falusi gyerekek és az idősebb nemzedékek képviselői teljes konszenzusra jutottak a tekintetben, hogy szeretnék a homokórát megállítani…
Vasárnap még egy kiadós levezető futballmérkőzés zárta a hetet, majd hétfőn a kocsmától háromszáz méterre, de sok-sok évvel, kaszttal és forinttal odébb a falu másik népe gyűlt össze — azt hiszem, e sorok írója volt az egyedüli, aki minden eseményen jelen volt. (Megjegyzendő, hogy egy ilyen faluban képződnek mindenféle társaságok, körök, csoportok és effélék is, és ebből szoktak néha fakadni differenciák, de az ilyen dolgokba kívülálló „vidéki” jobb, ha nem ártja magát bele.)
Lényeg az, hogy hétfőn Teleház nyílott a faluban.
Ez egy ház, amelyben van egy szépen berendezett szoba, benne hat számítógép, telefon, telefax, másoló, Internet, a falakon polcok, rajzok, dossziék, anyagok, papírok.
Itt aztán lehet információt szerezni, tanácsot adni, közvetíteni, kapcsolatba lépni, szolgáltatni, szervezni, távmunkát végezni, távtanulni, távvásárolni, távtérség-fejleszteni.
Teleház már van az országban kilenc, hamarosan lesz száz is talán, ez ugyanis országos szövetség, igazgatóval és elnökkel, ők intézik a dolgokat, ha valaki akar ilyet, az bead egy pályázatot és akkor előbb-utóbb megkapja rá a pénzt.
Itt a faluban a helység nevét viselő alapítvány pályázott, az alapítvány élén a református lelkész asszony áll, aki nagyratörő tervekkel próbálja a falu életét átformálni, nem is csak a faluét, hanem a térségét, már van komoly autó, ami hozza-viszi az időseket, betegeket, van falugondnok, vannak táborok, van már tehát Teleház is, és lesz még számos egyéb, például úgynevezett Baba-mama ház, ami — ha jól értem — olyasmi, mint a bölcsőde, csak ide az anyukákat is beadják.
Ezen intézmény komplex programjának mellékletében érdeklődéssel fedeztem föl, hogy a résztvevők: orvosok, védőnők, iparosok között szerepel egy hölgy neve is, utána a titulussal: kozmetikai tanácsadó — Paris.
Ez bizony nagyon elkelt volna a héten, mert szegény Palika majdnem belehalt a sminkelésbe.
Palika a falu egyik jellegzetes figurája, aki valamikor régen ugyan rossz fát tett a tűzre, megszaladt a keze és abban egy kés is volt, ráadásul éppen arra járt valaki, de ezért megbűnhődött már Palika, ma már a légynek sem ártana, kisebb munkákból él, gombászik, ahol tud, segít, ha kap valamit, annak örül, ha csak úgy szerez, annak is, de amúgy jámboran ücsörög hűs helyén.
Persze kalandok azért esnek vele, tavaly télen például, miután estére elpilledt kicsinyt, elfelejtette, hogy a kútházat eltüzelte már, és belezuhant a saját kútjába, ott töltött egy egész éjszakát derékig érő vízben. Amikor reggel kihúzták, olyan lila volt, akár a lakmusz, de kibírta ezt is.
Palikát tehát most szombaton kisminkelték szegényt.
Palika arca amúgy is markánsnak mondható, de cimborái úgy vélték, a bálra még inkább kihangsúlyozzák a jellegzetes vonásokat, ezért leborotválták Palika arcáról a szokott borostát, fejéről az amúgy is gyérülő hajat, és ha már belelendültek, a dús szemöldökből, egy szőrszál nem sok, de annyit se hagytak.
Ezután fekete alapozóval bekenték, majd azzal a sprayjel, amellyel az autók fellnijét szokás festeni, vakító ezüstre fújták be Palika fejét.
A hét végén a Teleház frissen festett homlokzata mellett Palika feje volt a másik, faluképet újonnan, ám alapvetően meghatározó tényező.
Büszkén is járkált Palika vele. Amíg össze nem esett.
Akkor aztán gyorsan elő kellett venni a súrolókeféket, a jó félvedernyi nitrohígítót, és lesikálni a színezüst koponyát.
Szegény Palika a kútba esést kibírta, de egy vacak kis sminkbe majdnem belehalt.
Jövőre, ha lesz kozmetikai tanácsadás — á la Paris — ilyesmi baj már nem fordul elő biztosan.
Bächer Iván