Népszabadság, 1997. július 21.
BÄCHER IVÁN
Tóth Töltött Káposzta, Bátyus Töltött Káposzta, Békéssámsoni Töltött Káposzta, Szabolcsi Paradicsomos Töltött Káposzta, Részeges Pusztamérgesi Töltött Káposzta, Füstölt Sajtos, Kapros Töltött Káposzta, Hatembörös Ópusztaszeri Kemöncés Töltöttkáposzta, Bográcsos Vajdasági Roma Számára Lopott Tyúkkal — nem volt könnyű dolga a tudósítónak, aki a Harmadik Nemzetközi Töltöttkáposzta-főző Verseny helyszínére, Pusztamérgesre érkezve mindenekelőtt beállt a sorba, és a tizenhét versenykoszt közül kiválasztotta a kóstolandókat.
A vetélkedő helyszíne egy vadonatúj iskolaépület volt.
Az udvaron hatalmas kondérokban, az esővel is sikerrel dacolva hét versenylé rotyogott, épp akkor került beléjük a jó sűrű, paprikás rántás, az iskola emeletén pedig, ahol több hatalmas, tiszta és szép konyha volt, készült a többi koszt — nem véletlenül panaszkodtak a húsz kilométerrel odébb lévő szegediek ezen a hétvégén valami titokzatos káposztaszagra.
Egy órakor az öttagú zsűri munkához látott, sorban vonultak az orr — a bírálásnak alapvető szempontja volt az illat — és a száj elé a versenyporciók. Persze mindegyikből épp csak egy falat került a bíráló gyomorba.
Fél háromra a tudósító asztalán is ott sorakoztak a vöröslő, sárgálló, gőzölgő, vidám tejfelfoltokkal tarkított hatalmas töltelékhegyek.
Míg az első, külsőre semmi különös sajátossággal föltűnést nem keltő, de már az első harapásnál a köményízzel meglepetést okozó töltelék eltűnt a szájban, az asztalhoz telepedő polgármester, Börcsök Antal elmesélte a káposztavetélkedő históriáját.
Ez tulajdonképpen Kun Lászlótól veszi kezdetét, majd a szokott százados viharok, hullámvölgyek és hegyek után a századfordulón három zsidó földbirtokos áldásos ténykedése nyomán alapozódik tovább, hogy aztán újabb bajokat vészelve át 1990-től immár egyenesen torkolljon egy 1995-ös, az erdélyi Parajdon rendezett turisztikai konferenciába, ahol az előző román kormány turisztikáért felelős minisztere vetette föl a káposztafőző-verseny ötletét.
Ezt persze senki túlzottan komolyan nem vette, kivéve a parajdiakat, akik egy hónap múlva teljes delegációval megjelentek Pusztamérgesen.
Azóta ez a mostani verseny volt a harmadik, amelyen természetesen törzsvendégként voltak jelen a parajdiak is.
A következő kóstoló végére megtudta a hírlapíró, hogy Pusztamérges pártokon kívül ténykedő polgármestere az ország legnevezetesebb, legszebb, legrendezettebb üdülőfaluját, pontosabban üdültető faluját hozta létre itt, ahol vendégváró pincék, vendéglő, panzió, egy mást követő programok és több mint harminc falusi ház várja fürdőszobás apartmannal az erre rándulót.
Majd, miközben a csípős tejfeles zaftot magába szívta az omlós, friss kenyér, előkerült a zsűri elnöke is, Maria Stojan asszony, aki mellesleg a falusi turizmusnak első embere Romániában, és aki elmondta, hogy itt természetes, napi és évekre visszamenő kapcsolatok káposztásítása zajlik.
Mire a füstölt sajtos, kapros káposzta sorsa beteljesedett — íze markánsan ütött el a többitől, amely többiek persze szintén nem voltak a másikkal összevethetők — addigra Pusztamérgesen a harmincszázalékos munkanélküliségből munkaerőhiány lett, mire füstölt csülök csontját tisztára szopogatta az ember, addigra a betelepülőket ingyenes, közműves házhelyek várták, mire a szájban eltűnt a csülök omló húsa, addigra lett gáz is és korlátlanul telefonvonal, és munkába állt az olasz vágóhíd is a faluban, amely — mire a mérgesi rizling helyet nyitott a következő adagnak —, Oszkár-díjat is kapott virágba borult utcáiért. (Aki Mérgesen virágokat telepít a portája elé, annak csapjából ötszáz liter víz ingyért csordogál.)
És aztán ahogy tűntek el a jobbnál jobb falatok, úgy lett Pusztamérgesen polgárőrség, önkéntes tűzoltóság, népdalkórus, nyugdíjasklub és ifjúsági szervezet.
A pikáns szőlős káposzta fogyasztása közben — ehhez sörre kellett a jóféle bort váltani — a fölbuzdított helyi gazdák ráálltak a spárga termesztésére is.
Amikor aztán a kemöncés káposzta csuprának tetejéről lekerült a rásütött, roppanó kenyérlepény és fölcsapott Faragó Sándor káposztájának mellbevágó szaga, addigra kitudódott az is, hogy az a szép, elegáns és egy ezerkétszáz lakosú faluban meglepően tekintélyes méretű épület, amelynek étkezőjében ez a megrázó esemény történik éppen, gazdasszonyképző középiskola és élelmiszer-ipari gimnázium, amely egy éve épült Észak-Rajna-Vesztfália tartomány másfélmillió márkájából, amelyet ez a nagylelkű tartomány immár az idők végezetéig nélkülözni tud.
Mire a nap egyik fénypontjára, a Bográcsos Vajdasági Roma Számára Lopott Tyúkkal, szóval erre a sötétre füstölt házikolbász szálakkal, vaskos oldalhevederekkel és hatalmas, érett tyúkcombokkal dúsított káposztacsodára kerül sor, a tudósító, akit óvó kezek támogatnak hazafelé majd, elhatározta, hogy ő még föltétlenül visszatér e tájra.
Bár az valószínű, ha a visszalátogatás fél éven belül esik meg, akkor nem káposztát eszik — inkább spárgát kér majd a derék mérgesiektől.
Bächer Iván