Böhmisch-Leipa

Április 4-én délelőtt tíz órakor indultunk Prágából. Hideg volt, hamarosan eleredt a hó is.

Északnak tartottunk, a 9-es úton fölfelé.

Melniknél — itt ömlik a Moldva az Elbába — jobbra tértünk. Erdős hegyek közt kanyargó szép úton haladtunk. Jobbra-balra hatalmas, emeletes, várszerű német parasztházak tünedeztek föl. Úgy mondják, a németek kiebrudalása után kétezer koronáért már hozzá lehetett jutni ilyenhez.

A behavazott hegyek közül kibukkanva, Jestrebinél balra tértünk, majd öt kilométer után jobbra és már meg is érkeztünk.

Ceska Lípába.

A Moskevska utcán tettük le a kocsit. (Később megtudtam, Kreuz strasse nevet viselt ez egykoron.)

Százméternyi séta után benn voltunk a főtéren. Igazi főtér volt, tornyos városházával, szállodával, emeletes polgárházakkal körbe-körbe. Újabb épület nem csúfított sehol. Igaz, az errefelé megszokott középkori és reneszánsz darabkák hiányoztak.

Egy nagy kút díszlett középen és egy szentháromság-szobor. Kerestem valami írást az oldalukon, de nem találtam. Tudtam, hogy volt írás, de le lett kaparva.

Szakadó hóban, bántó hidegben körberohantam a városkát. Láttam sok házat. Legalább egy tucat volt lakatlan, néhányat már állványzat takart, de a legtöbbről lepergett a vakolat, sok volt a rom és az üres házhely is.

Leltem komor zárdára, iskolákra, parkokra, terekre. De amit kerestem, azt nem találtam.

Város volt, szó se róla, de nem leltem semmi nyomot.

Idegen volt a város.

Végül egy könyvesboltba tértem, gondolván, valami képeslapot kapok legalább. Már köszönésnél beleakadt tekintetem az egyik polcra fedőlapjával kifelé kitett könyvre. Borítóját régi városkép színesítette. Alatta-felette két nyelven a cím:

Stara Ceska Lípa — Alt Böhmisch-Leipa

Nem volt olcsó a könyv, háromszáz koronát kértek érte. Vettem hozzá egy mai várostérképet is, 25 koronáért.

Két perc múlva a főtéren lévő Holsten sörözőben ültem és lapoztam a könyvet.

A kiadás évszámát kerestem mindenekelőtt. 1996. Csodálkoztam volna, ha korábbi lett volna a dátum. Már ez is csoda, hogy van ilyen könyv. Kétnyelvű szöveggel.

Nem szokás ez még Csehországban. A múltat vallani. A német múltat, példának okáért.

Nézegettem a városról készült régi képeket, képeslapokat. És kezdtem otthon érezni magam.

A lapokról egy barátságos, szolid német iparos-, kereskedő- és polgárváros képe tárult elém.

Az egyemeletes házak zöme minden pesti számára ismerős klasszicista és eklektikus stílusjegyekkel sorakozott, amelyeket a minálunk megszokottnál gyakrabban színesített a szecesszió egy-egy barátságosan buja indabogja.

A régebbi stílusok hiányának okát is megfejtettem hamar, 1787-ben és 1820-ban Groszfeuerek pusztították el a középkori várost.

A Plucnice-Polzen folyócska két partján elterülő helység nevezetességeivel is hamarosan tisztába jöttem: az egykori Töpferstrasse egyik sarkán volt háza és kis üzeme a Klimt családnak és nem messze innen működött a Rösler zongoragyár.

A könyv képeiből azt is kivettem: a múlt század derekán legalább tucatnyi csinos gyár működött itt, minden ház bolt is volt egyben, szállodából is volt vagy húsz, vendéglőből, kávéházból is, ez utóbbiak közül kitűnt az Union hatalmas, háromemeletes tornyos palotája és előkelő, ahogy-kell tükrös nagyterme, biliárdszobája.

Fölirat, tábla más, mint német nyelvű, a köztársaság korában készült képekről sem tűnik föl.

Impozáns iskolaépületek hirdették a monarchiabéli cseh németség intelligenciáját és erejét.

Járul mindehhez minden, ami kell: pályaudvar, villanegyed, tisztviselő- és munkáslakótelep.

Egy kép a zsinagógát ábrázolja. A szövegből kiderül, hogy 1864-ben épült egy XVII. századi imaház helyén, és 1938. november 11-én lerombolták a nácik. Nyilván a birodalomhoz való csatlakozáson föllelkesült helyi németek voltak. De nyilván nem az összes helyi német. Mert az összes, ugye, nem rombolt itt zsinagógát legalább háromszáz éven át.

A többiből puszta kő maradt, a zsinagógából annyi sem.

Megleltem hát a városom.

A várost, ami nincs.

Csak mutatóba pár néma emlék, nyom, rom. Egy érző muzeológus búvárkodása. Pár városi tanácsnok lassú eszmélkedése, talán.

Otthon voltam.

Ha most, amikor ezt írom, kinézek az ablakon, egy kopott, összelőtt bérházfalra látok, egy igazi pesti romra. Szép ház volt egykor, nagy lakásokkal, polgári lakókkal. Ma rom, romos lakokkal és romos lakókkal.

Ha ma este ledőlök, a magyar Lettre Internationale című folyóiratot olvasgatom majd. A lap legújabb száma Sziléziáról szól. Az egykor soknemzetiségű tartományról, amely ma emléktelen rommező csupán. Fejlett iparral.

Ha hét végén lemegyek falura, emberi romok és épületromok vesznek körül. Igaz, ott még van egy tucatnyi idős asszony, Lizi, Ami, Kathi néni, aki még beszéli apja, anyja nyelvét és aki emlékezik az időre, amikor ez még jómódú, polgári, gyökeres falu volt. De tíz év múlva emlékező se lesz már. Csak rom.

Ültem a Ceska Lípai sörözőben és otthon voltam, otthon Böhmisch-Leipában.

Mert az én otthonom álom-otthon. Fényképek őrzik, emlékek, mesék, könyvek, töredezett szegélyű újságlapok. Hazudom a magam otthon-Budapestjét is.

Minden házba, kapuba, kőbe belelátom a múltat. Ha elordasodott városomban sétálni indulok, szépséget, kultúrát, rendet képzelek belé. Kávéházakat látok McDonal’s-ok és bankházak helyén, képzelek szolid jólétet az utcát borító nyomor, biztonságot az elszabadult erőszak és polgárokat az utcára csődült csőcselék helyett.

Ültem a cseh faasztalnál, ittam a sört és néztem az elsüllyedt város képeit.

Otthon voltam, ahogy otthon vagyok a lakottan is lakatlan erdélyi szász falvak főterén vagy Kolozsvárott, vagy ahogy otthon lennék Gdanskban, Königsbergben vagy a prágai zsidók méregdrága turistalátványossággá fajult kihűlt helyén.

Aztán a könyv belső borítóján a városka régi, német térképét böngésztem át.

Hamar megtaláltam, amit kerestem: alter israelit. Friedhof. Összevetettem a 25 koronás plán mestávál s meglepetésre megleltem ott is: zidovsky hrbitov.

Autóval vitettem magam oda. Két utca, a Roháce z Dubé (a régi térképen: Schützenstr.) és a Ceskokamenicka (Ober-Liebicherstrasse) által villaszerűn közrefogott parkocskához értünk. Romos, öreg kőfalon ugrottam át. Odabenn vagy száz sírkő — valamennyi ledöntve, de lefektetve legalább. Soknak, legtöbbnek csak a széle, sarka látszott ki a föld alól. A terület mintegy másfél méterrel magasabban volt a környék szintjénél. Az volt az érzésem, sírkövek ezrein járok. Silabizáltam, persze sokra nem mentem, a kövek nagyobbik része héber betűs volt. A bejáratnál azért találtam ilyet is, szintén kidöntve: In boving memory of my dear parints Karl Spitzer and Hartenni Spitzer sister Margit Raleigh and B. Bother…

Aztán az egyik sarokban rálelek pár gót betűs kőre is.

Közte az egyiken ez áll. J. H. Altschul 1800-1866.

Dédapám, Bächer Mór Böhmisch-Leipában született, 1847. április 27-én.

Többet nem is tudok róla.

1885-ből rám maradt házassági leveléből, egészen pontosan a pesti izraelita hitközség esketési jegyzékéből annyi derül ki még, hogy apját Bächer Herschmann Bernátnak hívták, anyját pedig Altschul Juditnak.

Altschul tehát egy ükanya a sok közül.

Úgy kalkulálom, hogy valamikor az 1820-as években születhetett itt, Böhmisch-Leipában.

Ez a sír tehát, ami előtt álltam egy percet, ott a Ceska Lípán felhagyott zsidó temetőben, alighanem az ő apjának, anyjának sírja volt.

Vagy azoknak valamely pereputtyáé. Vagy másé.

Mindegy. Teljesen mindegy.

Nem azért voltam otthon itt.

Bächer Iván