Népszabadság, 1997. március 27.
BÄCHER IVÁN
Beteg a kutya.
Ketten visszük le éjjel. Két kerület határán lakunk. Napközben a Klauzál térre megyünk, kijelölt futtatóba, még fizetünk is a takarításért, a hetedik kutyaügyileg példás kerület, nem úgy a hatodik, ahová éjszaka visszük a kutyát, a Liszt Ferenc térre, mert a Klauzál téren félünk ilyenkor, ami persze butaság, mint kiviláglott ezen az estén is, félni ebben a városban mindenütt egyformán lehet és indokolt.
Olyannyira, hogy nem is érdemes már.
Néha, ha nagyon rendesek akarunk lenni, átkelünk a Jókai térre is, ott van egy kis, koszos zsebkendőnyi homokozó fönntartva a kutyáknak, úgyhogy ritkán vagyunk rendesek, ritkán megyünk át, szabálysértünk, a Műszaki Könyvesbolt előtti bokros részen inkább.
Most beteg a kutya, pláne nem megyünk messzire.
A Liszt téren hely is van, ahová be lehet nézni a kutyával, jó hely, igen jó, két rossz hely van itt, kutyaszempontból, két kutyarossz, de egy az nagyon jó, a Pompeji, persze most, hogy beteg a kutya, most nem megyünk, pontosabban én beszaladok azért, megnézni, mi van, ki van, épp csak egy percre, egy kis pohárka serre, amíg a kutya végez odakinn.
Mikor szájamhoz emelem a poharat, automatikusan általvetem bamba tekintetemet a kirakatüvegen.
Megáll a pohár.
Kinn legalább hat rendőrautó villog, mozog, rendőrük tucatja lepi el a teret és már be is ront három:
— Ki jött be utoljára?
— Én — mondom a valót.
— Azonnal tegyen ki mindent a zsebéből! — mutat az asztalra az őrmester.
Levetem a felöltőt, kiteszem a briftasnit, de közben mondom:
— Azt hiszem, rossz helyen tetszenek keresgélni most…
— Törzsvendég — vesz védelmébe Tica, a hely gazdája is.
Rám néz a rendőr, aztán szinte mentegetőzve kiált:
— Lelőttek egy embert a Király utca sarkán — és már rohan is kifelé.
No erre én is rohanok. Ott áll a téren a kutya kinn. No meg a gazdája is. Rohanok és integetek is közben, hogy nyomás hazafelé, gyerünk, gyorsan, futtában vázolom a tényállást, miközben átkelünk a Király utcán és balra tekintve látjuk a sarkon a fölfordulást, mentőt, rendőrök hadát, társam mondja, gyanús volt neki, hogy történt valami, mert miközben ő a kutyára ügyelt, a Jókai tér felé igyekezett egy férfi, közben kiabált egy a Dohnányi utcából kiforduló taxi után, a taxi nem állt meg, mire a férfi elfutott mögötte, épp, amikor emelte ki a gyöngélkedő kutyát a kerítésen, még szerencse, hogy a kutya beteg volt, nem ugrott a férfi után, mert nem bírja a szaladgálást és lármázást, még szerencse, mert az a férfi volt a lövöldöző, ez biztos, az ilyesmit a női szem meglátja azonnal, pláne egy ilyen női szem.
A környék akkor már teli volt rendőrrel, épp csak arra az egy útvonalra nem jutott belőlük egy sem, amelyen a férfi elszaladt.
Fölkísérem enyéimet, egészen a lakásba, biztos, ami biztos, aztán rájuk zárva jól az ajtót, lesétálok a Körút és a Király utca sarkára.
Jó nagy a fölfordulás, mentő, féltucatnyi rendőrautó, fotósok, szalaghúzogatók, jegyzetelők, kérdezők, járókelők, vagyunk vagy százan itt.
Akadálytalanul téblábolhatok a forgatagban, senki nem törődik velem, mikor már sokat okvetetlenkedem, csak megkérdezi egy civil ruhás — alighanem — nyomozó, ki vagyok, mondom, mire ő felhúzza szemöldökét:
— Fegya hol van?
— Thaiföldön — mondja rögtön mellettem egy fotós.
Hiába, ez is egy szakma, belterjes, mint a többi, nem is szabad belekontárkodni, rögtön látom, itt mindenki mindenkit ismer, én csak vendégként téblábolok, nézgelődöm egy kicsit.
Az áldozatot tekintem meg legelébb.
A rohamkocsi ajtaja tárva. Nagy hasú, igen szőrös ember fekszik odabenn. Épp kötik rá az infúziót. Azonnal megtudom, hogy az áldozat szír, három golyót kapott, kettőt a lábfejébe, egyet a combjába. Egy arab úr jön oda, szól a doktornak, adja ki neki a láblövött rádiótelefonját, kiadják neki. Aztán a mentőorvos rövid sajtótájékoztatója után a mentő minden különösebb szirénázás nélkül elindul a Koltói felé.
Általában: mindenki szívélyes, nyílt, ha kérdezek, mesél.
Negyed van, a lelövés óta húsz perc telhetett el.
Nézelődöm. Látom, hogy a ténykedő vagy bámész közönség három csoportra oszlik: aki itt van, az vagy rendőr, vagy újságíró, vagy, hogy is mondjam. Halló bári törzsvendég.
Meglep, milyen sok kolléga mozog a terepen, fotósok, riporterek, legalább tucatnyian. Hamarosan megtudom, hogy a bennfentes hírlapírók rádiója rá van állítva a rendőrség belső URH-sávjára. Általában igen nagy az együttműködés, a hüvelyeket egy fotós kolléga masinájára szerelt vakító minireflektor segítségével szedegetjük össze, magam is rálelek egyre, büszke is vagyok nagyon.
Hallom, a rend őrei is ott termettek hamar, üldözőbe is vették a Szófia utcán a lövöldözőt, de a járőrkocsi elakadt a Körút villamossineit szegélyező, úgynevezett Demszky-bogyókon. (A tettes ekkor futhatott el a Zeneakadémia és a kutya mellett.)
A mulató utcára sereglett derék vendégei nem szemezgetnek töltényhüvelyt. A két tucat ember szinte kivétel nélkül telefonozik szakadatlanul. Igaz, telefonoznak a hírlapírók is, telefonozik itt mindenki, csak a rendőrök nemigen.
A civil ruhások, kezükben jegyzetfüzettel, kikérdezik a törzsközönség tagjait, akik bemenekülnek a bárba, mikor a Körút felől föltűnik egy vállon cipelt tévéskamera.
A nyomozók is bemennek a Hallóba, ahol — noha itt lakom tőle kétszáz méterre — még nem jártam soha, mi tagadás, most sem kaptam nagy kedvet hozzá, különben sem hiszem, hogy a magam szerény nyelvtudásával boldogulhatnék odabenn.
Egy óra eltelt, másfél óra is, mindenki a helyszínelőket várja, azok azonban nem sietnek. Törzsőrmesternél magasabb rangú rendőrt nem láttam, igaz, aki ott volt, az mind készséggel beszélt, mesélt.
Fél kettő körül elunom magam, visszaballagok a térre, leszigetelem az izgalmat egy pohárkával, nyugtatnak a többiek is, ne aggódjak, ez csak bemelegítés, gyönge főpróba — a tér összeszalad, mint mondják, több mint ezer négyzetméternyi helyiséget eladott a hatodik kerületi önkormányzat az orosz maffiának.
Sietek haza, beteg a kutya. Ha meggyógyul, a Jókai térre akkor sem viszem majd, reggel hallom a rádióban, oda a fölös pisztolyokat viszik használat után.
Bächer Iván