Bombáink

Miközben a generális tolvajság vádját magukról már lemosni nem is próbáló, cinikus politikusok kibontakozásról, előrehaladásról, eredményekről szónokolnak — pusztul Budapest. Szétbombázzák lassan a várost, fölrobbantgatják helyeinket, szétverik múltunkat, vérrel szennyezik be emlékeinket.

Tavaly ősszel mindennap elsétáltam a kutyával egy Klauzál téri asztal maradványai mellett. A nyugdíjasok kártyacsatáinak békés helyét a nyáron — mikor én falun időztem — egy nejlonzsákba helyezett bombaszerkezet vetette szét.

Amíg a kutya végezte dolgát, tűnődhettem: vajon mi történik, ha itt vagyok a detonáció pillanatában, vajon elérnek a repeszek, mely testrészemet tépik le, és persze azon spekuláltam mindenekelőtt, mi történt volna a kutyával, ha éppen akkor ott vagyunk. Arra gondolni sem mertem, hogy valami baja támad, a repeszek fölfele szállnak, ő meg odalenn van, de a kutya nem szenvedheti a zajt, öreg már, ijedős, nyilván pánikba esik, elrohan és ki tudja, megleltem volna-é valaha…

És amikor idáig jutottam a latolgatásban, ott a téren, a szilánkokra szakadt kártyaasztaltól tizenöt méterre, akkor bizony minden skrupulus nélkül puszta kézzel meg tudtam volna ölni azt a bombás bitangot, ha elém kerül…

Aztán megcsináltatták a padot, ritkábban gondolok a bombára mostan már a téren… De azért ez a tér nekem, bennem már soha nem lesz egészen ugyanaz, ami volt… Kis szorongás mindig belém költözik, amikor a Dob utca sarkánál, a fotóboltnál a járdáról lelépek…

Most egy klozetban robbant a gránát, két kínait tépve cafattá.

Ez a bomba is eltalált engem is.

Mert ebben a klozetban én megfordultam nemegyszer, sokszor, több százszor, több ezerszer is talán…

Ez a mellékhelyiség ugyanis a Fáskörhöz, a Fáskör pedig az én ifjúságomhoz tartozott. Előbbi volt, amíg volt, az Ajtósi Dürer sor 3. alatt, utóbbi volt, amíg volt, az 5.-ben.

Mikor először találkoztunk, én tizenhárom éves voltam, a Fáskör túl a hatvanon is tán. Várostörténetet őrzött nevében — azt az egykor vele szemben álló, fából épült színházépületről nyerte.

Az ötvenes évektől a Népstadionból hazafelé csődülő, ünneplő fradistáknak volt fontos állomáshelye. (A gyerekek miatt érdemes megjegyezni, hogy egykor a Népstadionban rendszeresen rendeztek labdarúgó-mérkőzéseket.) Ebben a korszakában a Fáskör hamisítatlan kocsma volt, amilyen akkor még mindenfelé tenyészett, elég legyen csak a Liszt Ferenc téri Kékfrankosra utalni, kizárólag állófogyasztásra szakosodott, hatalmas terem, hosszában húzódó söntéspulttal, a sarokban trónoló, tekintélyt parancsoló kasszíros asszonnyal, a térben elhelyezett néhány könyöklőpulttal, elvert végű söröscsappal, kettő hatvanas kisfröccsel.

Nem volt úri hely, de hely volt.

A hetvenes években aztán elpresszósodott a Fáskör, egyik sarkában buja, bordó szeparé-pamlagrendszert építettek be, amit aztán pár év alatt belaktak a svábbogarak, úgyhogy el kellett bontani, teljesen jellegtelen hely maradt végül a Fáskör, üveges sörrel, Unicummal, fájós lábú pincérnőkkel, de volt, ott volt, volt hová megbeszélni randevút, volt hová leugrani titkon, volt honnan a ligeti focihoz nekirugaszkodni, volt hová apával lelki és egyéb fröccsre a Garay után beülni szombat délelőtt.

Aztán hűtelen lettem a Fáskörhöz, amit az, úgy látszik, nem viselt el — nevét is elvesztve kínai étterem lett belőle.

De annak — magam csak egyszer kosztoltam ott, elégedésre — minden kútfő szerint egészen kiváló.

Hát most szétrobbant ez is.

Nem lesz itt már se Fáskör, sem étterem soha.

Kár.

Bächer Iván