A megoldás

Anyám építész volt.

Élete vége felé, a nyolcvanas években főleg iskolákat tervezett és főleg Pest megyében.

Az építkezéseket ő művezette, és én gyakran elkísértem útjaira. E kirándulások folyamán megfigyelhettem, hogyan lehet pénz nélkül is építkezni, ha muszáj.

A megyei, illetve községi önkormányzatoknak — a gyerekek kedvéért: akkoriban tanácsoknak nevezték őket — ugyanis pénzük akkor is kevés volt. Az épületek ennek dacára fölépültek sorra.

Ez — egyebek között — a következő sajátos eljárásnak volt köszönhető: ha például be kellett pászítani a nyílászárókat, akkor a tanácselnök szépen elsétált a helyi asztaloshoz, és így szólt: „Drága Gyula bácsi, én garantálom, hogy két évig a műhelyébe adóellenőr nem teszi be a lábát… Cserébe viszont szánjon rá két hetet az iskolánkra, ahová egyébként a maga unokája is jár majd…” És egy hét múlva az ablakok, ajtók precízen helyükre illesztve várták a mázolókat, akikhez már éppen útban volt az elnök. .

Ha a tetőre került sor, akkor a helyi ácsokhoz toppant be vendég váratlanul: „Fiúk, felejtsük el azt a tavalyi túlszámlázást…, viszont lenne egy kérés…” És a derék ácsok másnap már az épülő iskola tetején szorgoskodtak…

És így tovább. Lehet, hogy nem a legkorrektebb eljárás, viszont fölépültek az iskolák.

Mostanság gyakran jut eszembe ez a dolog, hogy ugyanis meg lehetne immár csinálni nagyban is. Odamenne mondjuk a miniszterelnök úr az egyik elvtársához és azt mondaná: „Te Ottó. Nem bolygatjuk, hogyan jutottál ehhez az elképesztő mennyiségű állami vagyonhoz… Viszont bajban van az ELTE. Ugyan, nyomjál már oda ezeknek a csóringereknek pár milliárdot. Te meg sem érzed, ők meg kicsit csöndben maradnak legalább…”

Vagy fölkeresné néhány koalíciós úr és hölgy a közvetítő asszonyt: „Kedves Mária… Abbahagyjuk a piszkálódást, ha ki tetszik fizetni a Zeneakadémia villanyszámláját egy fél évszázadra. Ez az ön díjának a negyedéből kijön, a többit megtarthatja…”

Vagy meglátogathatná valami pártküldöttség az egykori KISZ-titkárt: „Te Imre…, caolázhatsz kedvedre, ameddig csak akarsz, de az edelényi és a pincehelyi kórházaknak jól jönne egy kis pénz…”

Így szépen meg lehetne a mai társadalom valamennyi akut problémáját oldani: minden pártpénztáros kapna egy-egy egyetemi fakultást, a tanácsadók egy-egy tanszéket, minden olajszakember szanálna egy-egy kórházi osztályt, minden maffiaosztag kiállítana egy rendőrszázadot.

Ne feledjük: az eltett pénzekhez képest fillérekről van szó.

Egyetlenegy sikerdíjból az egész magyar zeneoktatást jó fél évtizedre meg lehetne alapozni anyagilag. És azt ugye, nem gondolja senki, hogy az elmúlt években itt csak egy sikerdíj ütött férfias markot vagy finom tenyeret.

Az állam terhei nem növekednének, az érintett urak és hölgyek meg sem éreznék a hiányt. (Vagy ha igen, hát szereznének többet kicsinyt.)

Lehetne itt újra színvonalas oktatás, be lehetne indítani a szívműtéteket, több és jobban fizetett rendőr bóklászna a városok utcáin.

Virágozna a kultúra, szárnyalna szellem, szökne szárba nemzeti nagyság.

Csak egy kis séta az egész.

Bächer Iván