1996. november 7.

Bor Kelemen hírlapíró ezen a napon is fél kilenckor kelt.

Első dolgával végezvén, azonnal fölhúzta tegnapi göncét és igyekezett le a kutyával.

Visszatérve fölszerelkezett tejjel, kenyérrel és újsággal.

Újság nélkül nem tud kezdeni napot.

Pedig próbálta hányszor. Ha postaládában nem leli, mert kilopják, mint ahogy ezen a napon sem lelte, mert kilopták, akkor megveszi a Zoli bácsi zöldségesboltja melletti trafikban. Hiába nem akarja, mégis megveszi.

Pedig tudja, hogy az újság árt neki. Az újság rosszabb, mint a kártya, a ló, a szesz.

Hiába, ezen a szép napon is reggel újságot olvasott.

Elolvasta, ahogy szokta, elejétől a végéig az egészet. És aztán már hiába próbált szabadulni, csak bekattant, becsípődött valami megint.

Tízkor ült a masinájához.

Két dolga adódott aznapra. Minden napra van már dolga, amíg él, lesz dolga minden napra, de persze a dolgokat sorolni kell, naponta sorolni fontosság, határidő, megélhetés, kedv és egyéb szempontok alapján.

Most két dolga adódott halaszthatatlan. Este rádiósokat várt, valamit össze kellett hordania az aznapi napról, na, gondolta, ezt még csak megoldja valahogy, de péntek tízre egy kis anyagot kellett összeállítani Hauszmann Alajosról, a nagy építészről.

Bor persze nem volt építész, de újságíró volt, tehát értenie kellett — és értett is — mindenhez, így az építészethez is.

Gondolta, hogy végez hamar, van három könyve is, két flekk egy építészről, mi az őneki.

Nem is lett volna semmi, ha nem olvasott volna újságot előtte.

Mert az újság már hónapok óta csinálja a bajt neki.

Nem hagyja dolgozni őt.

Minden nap adódik valami, ami aztán nem hagyja békén egész nap, beléje költözik a hírlapíróba a hír, ott dolgozni kezd, fúrni, faragni és nem hagyja békén szegény Bort.

Pedig ő nem akar újságról írni.

Az újságról való újságírást nem szenvedheti.

Komikusnak tartja, hogy valaki elolvassa reggel, mit ír az újság, délben megírja erről a véleményét, délután leadja, másnap pedig elolvassa, mi újság.

Ezt nem szeretné művelni a hírlapíró.

Az életről akar írni.

De legalábbis Hauszmann Alajosról.

De mindig jön az újság és agyába fészkelődik, szellemét béklyóba zárja, rabul ejti Bort egészen.

A hír. Mindig valami hír.

Legutoljára például a sikerdíjas asszony költözött Bor életébe be. Asszony Borra még nem volt ily hatással. Nem bírt szabadulni tőle. Heteken át minden napnak minden percében csak erre az asszonyra gondolt. És nem akart írni róla, hisz mindenki az asszonyról cikkezett. De hiába, szabadulni nem bírt sehogy. Végül írt is az asszonyról. Az kicsit segített. De nem nagyon. Még mindig sajog az az asszony, kicsit felejti már, de még sajog, nagyon sajog.

És tessék, most ezen a szép november 7-én megint belemászott Bor életébe egy hír.

Régen nem voltak ilyen hírek. Régi, jó, nyugis november 7-én, révedett Bor el kicsit.

Mert az első oldalon tudatta a lap: lemondott az egészségügyi miniszter.

Ez fölzaklatta a hírlapírót. Őneki ez a miniszter közeli illetője. Nem barátja, nem ismerőse, de mégis. Ő ezt a minisztert pár héttel előbb megátkozta ugyanis.

Egy átok pedig két ember között mégiscsak igen szoros kapcsolat.

És amikor leült a masinához, és bepötyögte, hogy Hauszmann Alajos született 1847-ben Budán, akkor szinte automatikusan benyomta a Ctrl és az End gombot együttesen és már ott is volt szeme előtt a szöveg.

Az átkot persze a hírlapíró lapja nem hozta le.

De hát átkot nem kell lehozni. Az hat úgyis.

Persze miért? — gondolta a hírlapíró, aki nem bírt szabadulni a dologtól. Lemondott, na és. Pénzénél van. De vajon mi jár a fejében? Mit törődsz vele — pörölt a hírlapíró magával érzéketlen, hivatalnokember. Elvégezte a piszkos munkát és most félreáll. De miért nem azokat utálod, akik elvégeztették a piszkos munkát vele? Azokat is utálom. Mindet utálom. Miért utálod őket? Tudtad előre, meg is írtad, hogy lopni fognak, csalni fognak, hazudni fognak. Hát tessék: lopnak, csalnak és hazudnak. De nem gondoltam volna, hogy ennyit. De mit törődsz velük. Dolgozz! Nem megy. Nem hagy az újság.

Szülei vízivárosi polgárok. A budai piaristáknál kezdte tanulmányait, de négy osztály után szülei áttették a tatai piaristákhoz — hogy megtanuljon a gyerek magyarul is. Ez jó, ugye. Ebből kell kiindulni. Nem megy. Lement a boltba a hírlapíró. Fél kiló darált húst vett. Küzdött a géppel egész délután. Nem bírt el Hauszmann-nal. Ötkor levitte a kutyát. Összeállította a fasírozottnak való masszát, kétféle húsból, mert úgy a jó, harminc deka marhából, negyven deka sertéslapockából. Megtisztított két kiló krumplit. Közben törte fejét szakadatlanul. Hol lehet most a miniszter? Mit gondolhat magában? Bor a krumplifőzelékre ügyelt, annak nem szabad hígnak lennie, de berántani sem szabad, három szem krumplit kell nagyon apróra aprítani bele, az sűríti, ezt Láng úrtól tanulta, amikor a Gundelról írt cikket, hisz Bor ért a gasztronómiához is. Hétre kész lett a koszt, nyolcig ült az asztalnál megint. Hat sor lett meg Hauszmannról összesen. Pedig volt hozzá könyve, három. Hiába. Az újság kifogott rajta megint.

Este jöttek a rádiósok, valami hülyeséget beolvasott nekik, hisz a hírlapíró is csak a piacból él.

Tizenkettőkor levitte a kutyát a térre.

Ivott a kutyával egy pohárt sört.

Fél egytől egyig regényt olvasott.

Elaludt.

Álmában két óriási kékesszürke nyitott autót látott. A két autó egy irdatlan téren haladt lépésben egymással szemben. A tér végiben egy hatalmas, hagymakupolás templom tarkállott. A teret végig tányérsapkás és usankás katonák serege körítette. Az egyik autóban egy tekintélyt parancsoló, szakállas díszmagyarba öltözött úr állott, akiben Bor azonnal fölismerte Hauszmann Alajost. A másik kocsiban nem volt más, csak a sofőr. Mikor a két kocsi egymás mellé ért, Hauszmann dörgő hangon, de úgy, hogy beleremegtek a hagymakupolák, fölkiáltott: „Erőt, egészséget, elvtársak!” Erre a rengeteg katona egy emberként dörögte rá: „Vau-vau-vau-va-va-va- vauuuuááááááááá! ”

Mikor elcsitult a sereg, Hauszmann sztentori hangja szárnyalt újfent a téren át: „Hát a miniszter úr meg hol van?” — és a kérdéshez nyomatékul magasba emelte a díszkardot, amit egyenesen Ferenc Józseftől kapott negyvenéves egyetemi tanárságának ünnepén. A másik kocsi sofőrje kicsit fölemelkedett és cinkos kacsintással szólt át: „Nyugi, papa! Csak beugrott ide a GUM-ba. Drótot kapott… jött egy szállítmány márkás olasz katéter…”

Bächer Iván