Csárdáskirálynő — ifjúsági előadás

Kedves gyerekek!

Egy pillanatra vegyétek le a fülest a fejről, lépjetek le az internetből, nyomjátok ki a klippet!

Képzeljétek, kedves gyerekek, a budapesti Király Színház nyolcvan éve mutatta be Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjét.

Jó-jó tudom, hogy ez titeket mérsékelten érdekel, hogy mást ne mondjunk, nem tudhatjátok mi az a Király Színház, mi az az operett vagy ki volt Kálmán Imre. És különben is.

Nem baj, azért elmondom. Kezdjük az utolsóval.

Ez a Kálmán Imre 1882-ben született Siófokon. Ott akkor még nem nyaraltak, hanem laktak. A papa terménykereskedő volt, jómódú ember, aki ennek ellenére szerette a színházat, a zenét, gyerekeit mindet beíratta zongorára és megtanította németül, igaz, ez nem volt valami különleges dolog — képzeljétek el kedves gyerekek, akkoriban Magyarországon szinte mindenki tudott németül.

A kis Kálmán is zongorázni tanult, de a kezével történt valami baj, így aztán középiskola után jogot hallgatott Budapesten, ám közben — ez sem volt ritkaság akkoriban — járt a Zeneakadémiára is, komponálni tanult, együtt bizonyos Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal, továbbá Jakoby Viktorral és Szirmai Alberttal, akik akkor voltak a Bródyk, Presserek.

A fiatal Kálmán Imre — ahogy ti mondjátok komoly zenével próbálkozott, de aztán számos kuplét is írt, ami egy vidám dalocska, amit az orfeumban énekeltek, az orfeum pedig olyasmi volt, mint mondjuk egy dzsesszkáfé, kávéház, kocsma és étterem egyszerre — legtöbbször még egyéb is —, ahol színpad is van és azon esténként műsort adatik, kabaré, danolás, efféle.

Aztán egyszer csak Kálmán Imre írt egy operettet, aminek az lett a címe, hogy Tatárjárás és képzeljétek el, ezt 1908-ban bemutatta a Vígszínház, és attól kezdve ez a Kálmán Imre világhíres és dúsgazdag ember volt.

A spiccen lett egyből.

Kastélya lett neki Bécsben, és csak őneki, neki egymagának szolgált egy inas, egy cselédlány, egy szakácsnő és egy sofőr. Tudott élni.

Írt aztán még vagy tucatnyi ilyet, úgynevezett operettet, egyiknek az a címe például, hogy a Cigányprímás, a másiknak Marica grófnő vagy A montmartre-i ibolya. És persze a Csárdáskirálynő.

Most jut eszembe, hogy ti nem is tudjátok, kedves gyerekek, mi az az operett.

Az olyan, mint a mjuzikel, csak azt még zenéhez és színházhoz értő emberek csinálták, szemben a mjuzikellel, ahol a villanyszerelés a kulcsszakma.

Az operettet egy bizonyos Offenbach találta föl, aki Kölnben született zsidónak, de aztán Párizsban lett francia, az jobban fizetett.

Az operett a feltörekvő polgárság műfaja, ezért aztán a benne szereplő főhősök kizárólag arisztokraták, királyok, hercegek, grófok.

Az operett zenéje a keringőn alapszik, viszonylag egyszerű, fülbemászó, könnyed és derűs — de a legjobb szerzők muzsikája mégiscsak tele van furfanggal, csavarral, meglepetéssel.

Minden operett cselekménye egy: van két fiatal, akik egymásé akarnak lenni, és ennek ellenére egymáséi lesznek. Legtöbbször az a gond, hogy a kettőből az egyik gróf vagy grófnő vagy más efféle a másik viszont komornyik, madarász vagy paraszt, de szerencsére a végén kiderül, hogy nem, hogy az is gróf, grófnő vagy más efféle, tehát nincsen semmi baj.

És mégis — a jó operettben, és ha jól is adják, mindig van valami más.

Az operett ironikus műfaj. Az egész egy nagy idézőjelbe van téve. Nem arról szól, amiről szó van. A blőd mese mögül ránk mutatnak a színpadról: hiába röhögsz, hiába sírsz, ilyen vagy: léha, hazug, kapzsi, esendő.

Értitek, kedves gyerekek? Nem. Tudom. Nehéz. Mert itt van például a Csárdáskirálynő története. Elmesélem röviden.

Egy Habsburg-herceg, Edvin beleszeret egy orfeumi sanzonettbe (vagyis olyan kurvába, aki közben énekel is), Szilviába. A hölgy meg akarja csípni a herceget, ezért azt hazudja, hogy indul Amerikába vagy Párizsba, mindenesetre: el. Az ötlet bejön, a herceg megijed és már-már elvenné a nőt, amikor a hercegmama közbelép, fiát behívatja katonának a nő elől, mire a fiú még gyorsan eljegyzi kedvesét, de a nagy izgalomban elfelejti megnézni a naptárát, amiből pedig rögtön láthatta volna, hogy unokatestvéreivel is meg van egy eljegyzés beszélve a szezonra. Persze akad egy jóbarát, Bóni, aki ezt elmondja a Szilviának, aki úgy megbántódik, hogy hozzámegy gyorsan Bónihoz, vagy legalábbis úgy csinál. Közben Edvin, aki azt hiszi. Szilvia elment Amerikába, gondolja, hogy nő-nő, és készül elvenni a kuzin Stázit, aki hozzámenne, hisz miért ne. Ám az ünnepi aktuson megjelenik a másik pár is, no meg egy öreg haver, aki fölhívja a figyelmet arra, hogy a szigorú hercegmama is — finoman szólva — sanzonett volt egykoron, és kemény munkával küzdötte fel magát az arisztokráciába, úgyhogy a fiatalok párt cserélnek — a nőknek láthatóan mindegy, csak gróf legyen — és ennek örömére mindegyüttesen odanyilatkoznak, miszerint: Hajmási Péter, Hajmási Pál, romlik az idő…

Jó-jó gyerekek, tudom, most azt mondjátok, hogy ezt a marhaságot tegyem föl nyugodtan az internetre, aztán ti majd kikeresitek onnan, ha a ló hegedülni fog.

Nincs igazatok, kedves gyerekek, ti vagytok a szegények, ez a Csárdáskirálynő, bizony tök jó.

Amikor nyolcvan éve bemutatták Pesten, akkor már minden kávéházban a Rongyos életet húzta a cigány. (Ez egy dal belőle.) Bécs és Budapest valóban testvérvárosok voltak még akkor, magára adó pesti újság friss kritikát közölt minden bécsi bemutatóról, és aki tehette — és voltak tehetősek, nem kevesen — az át is ruccant, premierre, hangversenyre, vacsorára, bármire.

Ezt úgy hívták, hogy Osztrák-Magyar Monarchia, ami nem volt egy jó dolog, de utána csak mind rosszabb és rosszabb jött.

A Csárdáskirálynő épp oly közös, k. und k. intézménye lett a végnapjait élő Monarchiának, mint a közös hadsereg.

Kálmán Imre operettje — mindenekelőtt annak eredeti szövegkönyve és partitúrája és nem később össze-vissza farigcsált, toldozott, variált változatai — nem magyar, nem osztrák, nem zsidó, nem siófoki mű — monarchiabéli.

Már az is szimbolikus, ahogyan és amikor ez az operett készült.

A divatos fürdőhelyen — fürdőhely! majd erről is mesélek egyszer! — Marienbadban 1914 tavaszán ült össze két bécsi librettista — aki szövegeket tud írni adott dallamokra — a Rósensteinből egyszerűen Stein Leó és a miskolci születésű Steinbach Béla, a siófoki kereskedő fiával, az akkor már világhírű Kálmán Imrével.

Lakhelyük abban a hotelben volt, ahol pár héttel előbb Ferenc József és az angol uralkodó randevúzott titkon. Ők elszúrták a dolgokat, de a színháziak böcsülettel elvégezték a munkát: a Csárdáskirálynő elkészült.

De mire letisztázták a kottát — kitört a háború.

A bécsi bemutató is késedelmet szenved emiatt, de végül 1915 novemberében színre jut és azóta játsszák.

Játsszák békében és háborúban, kontinensen és tengerentúlon, játsszák fölszabadultan és elnyomás alatt, játsszák jól és játsszák rosszul, játsszák magyarul, németül, oroszul, angolul, kínaiul és eszperantóul.

A Csárdáskirálynővel Kálmán Imre elképesztően sok pénzt keresett. De az megszolgált, igaz sikerdíj volt.

Persze minden kor igyekezett a maga kedvére pászítani az opuszt (bocs), össze-vissza szabdalták, toldozták, foldozták — de épp ez a varázsa a műnek: mindenfélét ki lehet hozni belőle.

Az első, pesti bemutatóra például igyekeztek kitörölni belőle a Monarchiára utaló vonásokat, a román táncosnő nevét Sylvia Varescuról Vereczky Szilviára redukálták például. Amikor aztán annak lett ideje, amikor a grófok nem lehettek jó emberek, akkor Bóni gróf figuráját igyekeztek hülyére vétetni teljesen.

De hát hiába lett Vereczky a Varescuból — a hölgy vérpezsdítő román dallamokra lép be.

Közben az operett is kiment a divatból. Ti például, kedves gyerekek, fogadjunk, hogy még nem láttatok-hallottatok operettet soha. De hát már a pesti operettszínházban is csak elvétve játszanak ilyesmit. És akkor is hogyan!

És mégis: a Csárdáskirálynő ma is működik.

Tud szólni róluk. Hogy csak egy dolgot említsünk: bája a Csárdáskirálynőnek, hogy benne mindenki, valamennyi szereplő, valamennyi szívünkhöz nőtt, kedves, rokonszenves figura — egyszerű prostituáltként tengeti az életet keringőről, keringőre.

Az egész egy nagy kupleráj — hirdetik Kálmán Imréék.

Van-e ennél aktuálisabb darab nyolcvan év után?

Jól van, gyerekek, hagylak békén már titeket, nyomjátok rá a kakaót a technora, repre… eljön az ideje mindennek úgyis.

Tudom, egyszer majd ráéreztek a Csárdáskirálynőre is.

Majd hozzáértek, hozzákínlódtok, hozzászenvedtek a Csárdáskirálynőhöz.

Mert ez az operett arról szól, hogy hazugok vagyunk és hiúk, sznobok, pénzéhesek, hűtlenek és kurvák — és mégis kár értünk.

A Csárdáskirálynő könnyed operettnek álcázott csárdás macabre. (Halálcsárdás — egy Liszt Ferenc nevű komponista szerzett effélét.)

A Csárdáskirálynő nem csupán a Monarchiának vidám haláltánca, de az egész századnak is, amely 1914-ben véget ért, anélkül, hogy elkezdődhetett volna.

Ami azóta történt, azt századnak nem lehet nevezni. Az szégyen és gyalázat, kedves, gyerekek.

És az az érdekes, hogy az a három osztrák-magyar zsidó, aki ott a fürdőhelyen pénzt keresni összeült, tudta, érezte ezt.

És vigaszul, hogy öt percig hihessük legalább, azért mondták, hogy lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér.

Mert tudták, hogy nem lesz.

Bächer Iván