Népszabadság, 1996. július 11.
BÄCHER IVÁN
Molnár Gál Péter ma hatvanéves.
De nem az látszik rajta.
„Két dologtól óvakodj nagyon — intett mindig szegény apám: — az egyik a szerkesztőség, a másik a színház. Mindkettőtől teljesen hülye leszel, és ha beszippant, nem szabadulhatsz egyiktől se többé…’’
M. G. P. 1961-ben kapott diplomát.
1961-től van színháznál.
1961-től lapnál.
Két fogva tartójától nem tud már szabadulni — még ha az utóbbival egy kis időre kapcsolata meg is lazult…
Dramaturg szakon végzett és dramaturgkodik mind a mai napig. Lehet, hogy hűséges ember amúgy, de trupphoz tartós kötelék nemigen fűzte. Pesti színházak sorát próbálta, Pécsett, Békéscsabán, Veszprémben dolgozott — végigdramaturgkodta a fél országot.
A vándordramaturg mindenesetre megtanult színházul nagyon.
Ő talán már azt is tudja, mit csinál egy dramaturg.
A hírlap írás terén viszont nem volt csapodár. Nem csapongóit különféle redakciók között. Ma is ugyanannál a lapnál szolgálja olvasóit, amelyiknél harmincöt éve kezdett Még a szilenciumot is itt töltötte ki.
M. G. P. a csűrt-csavart szónak mestere. Úgy bánik a jelzőkkel, mint egy ravasz, tapasztalt, öreg végvári vitéz a karddal, ami hozzánőtt az évtizedes csaták során. Egy ügyesen elhelyezett finom megjegyzéssel földre teríti áldozatát. Úgy fejbe tud dicsérni, hogy arról koldul a gyanútlan. Ha sötétedés után dilettantizmus, kóklerség kerül elébe, kopaszodó üstökkel is bőszen indul a harcba.
Áldott jó ember — ezt ritkán szokták róla mondani.
De bizonyosan elfogulatlan — kivéve, ha valaki nagyon közeli jó barát kerül terítékre. Mert a barátság szent dolog. Viszont a barátok váltakoznak, úgyhogy előbb-utóbb sor kerül mindenkire. Ha nem előbb, akkor utóbb, de az ő igazsága mindig győzedelmeskedik.
A szakmához való hűsége megindító mindenekelőtt.
Csak a Színész szent őelőtte. Ha nem is mindegyik. De a legnagyobbakat, a legendásakat hűséges krónikásként könyvekbe örökítette.
Lehetne tőle tanulni, de inkább utánozni szokás. Stílusa persze utánozhatatlan. Lehetne tőle ellesni alázatot. Mert azzal gyakorolja a szakmát. Amíg a szerkesztőség ki nem költözött a számára megközelíthetetlen gyepűre, mindennap bement mondani valami gonoszat és kontrollálni a levonatot. Gondja van a szóra. Utánabogarász minden apró ténynek, számnak, névnek, adatnak. Ugyanakkor — mondom, hogy nehéz eligazodni rajta — helyesbítésben is a szakma egyik rekordere.
Manapság, amikor sok fecsegés hallik a polgári hírlapírásról, ő nem kérkedik ilyesmivel. Ő — pártonkívüliként pártlap hasábjain — ezt művelte azelőtt is. (Régi munkásmozgalmi család sarja amúgy.)
A színházi ember, a kritikus, a hírlapíró — tudós is melleslegesen.
Készen van a főmű is. A magyar színjátszás históriája. Cakompakk az egész. Kiadó persze nincs rá. Pénz nincs rá. Igény nincs rá. Nem baj. Megvan. Ő a maga részéről megcsinálta,
Nehéz eligazodni rajta, mondom.
Társaságában unatkozni nem szokás. Hihetetlenül szórakoztató és teljességgel elviselhetetlen ember. Egy sármos ördög.
A pénzt beosztja, még sincs neki. Autót nem vezet, gyalogolni utál. A buszt, a villamost direkte gyűlöli. Mindig vendéglőben eszik, pedig ott még jót nem evett. Otthon szeret lenni, de ott meg unatkozik. Ha jön valaki, az idegesíti. A város büdös neki, Visegrádon viszont a rengeteg légy bőszíti.
Nehéz eligazodni rajta. De hát az emberek nem is arra valók, hogy eligazodjunk rajtuk.
Hát mire valók? Semmire.
Arra, amire a színház, az újság, az élet.
M. G. P. sokat tud az életről. Mégis szereti titkon.
Sokat tud a halálról is. Azt mégsem szereti.
Hát akkor éljen!
B. I.