Kukapiactér

Ez a Vízivárosnak egyik főtere. A másik már csak nyomokban létezik, de inkább úgy sem. Amaz az egykori alsó vásártér, nem tér ma már: Szilágyi Dezső nevét és a reformátusok Pecz Samu által tervezett hatalmas templomát viseli.

Az a tér azért érdekes, mert semmi nincsen rajt. Nemtér tér.

Ám emez, az egykori Felső Vásártér — bár templom van itt is, nem egy — igazi tér ma is. Tér, amelyen tízezrek fordulnak meg naponta, tér, ahová kimenni szokás és érdemes, tér, ahol lehet enni, inni, vásárolni, adni, venni, imádkozni, nézelődni, adakozni, átszállni és alámerülni. Tér, ahol van múlt és jövendő, bűn és gyónás, van kosz, káosz, tisztulás, van élet és halál. Csak rend nincsen a téren semmi.

Nem is volt soha.

Ha lett volna, ha lenne — Európa egyik legszebb tere is lehetett volna, lenne.

Az egyik oldalon a Duna, átellenben a Parlamenttel, jobbra a szép barokk templom, balra rendház, takaros, és az egészet lezárja — ha zárná — egy csodálatos, kétszintes barokkrokokó házsor.

A tér ősi persze.

Forgalmas szárazföldi főút és dunai kikötő között még a középkorban kialakult raktér, piac és nem utolsósorban hadipont. Régi neve is innen ered: Bomben platz, vagyis Bomba tér. A múlt században őrház állt itt, amelyben ágyúkat és hozzá golyóbisokat tároltak.

Akkor ez rontotta a képet.

Később a ferencesek, majd miután ők átcihelődtek a Margit körútra, a helyükbe lépő Erzsébet apácák fenyegették a teret — legszívesebben bekebelezték volna az egészet, kertjük a mai Metró-dobozig ért.

A múlt század végén már egész elfogadható képet nyújtott a tér, úgy hogy a magisztrátus gyorsan cselekedett: 1902-ben lebontatta a szép, egységes barokk nyugati házsor felét — többek között egy gyönyörű tímárházat hogy fölhúzza helyére a város legrondább vásárcsarnokát.

Ide aztán beterelték a kofákat, a piacteret úgy-ahogy parkosították, 1905-ben elnevezték a mártír miniszterelnökről, a zárda mellé pedig 1939-ben fölállították Kölcsey Nagykárolyban lerombolt szobrát.

A csarnok a hetvenes években áruházzá alakult, de mára újra van piaca a térnek.

De mielőtt odadöbbennénk, érdemes körbesétálni.

Minden van itt.

Lehet a droszttal kezdeni.

Nem külön bekezdést, de tanulmányt, értekezést, szimfóniát érdemlő csuda hely a droszt. Itt gyülekeznek a magyar kapitalizmus pionírjai, öreg, nyugdíjas prolik, kedélyes nepperek, higgadt bérgyilkosok, stricik, becsületes balekok, szorgos iparosok, orgazdák, kényszervállalkozók és egyetemisták — gyűjtőszóval: a taxisok.

Ez a droszt a kevés számú „népfrontos”, szabad állomások közé tartozik. Bárki beállhat fuvarra várni. Nem kell kotródnia a gazdaságon kívüli kényszer nyomaival a pofáján, kocsiján.

A megnyugodni vágyónak érdemes betérni átellenben Szent Anna csodás egyházába. Előbb kocsmából képzettek át kis kápolnát itt a jezsuiták, majd Hamon Kristóf és Nepauer Máté tervei alapján 1740 és 1762 között, ha nehezen is, de elkészült az ország talán legszebb barokk temploma. (Azért a hely szelleme kisértett: mikor fogytán volt a pénz, borral fizette a mestereket a tanács.)

Kívülről zavartalanul csodálható az egyház ma is, de odabenn, ha nincs mise, nemigen kószálhatni már. Értékekkel zsúfolt tere zárva van. Az előtérből lehet üvegajtón át befelé kukkolni, a mindig itt hűsölő úr társaságában. (De hát koldusnak illő a templomban lennie, különben is: koldus van mindenütt. Budapest, ez a dinamikus Kelet-Tirana, a koldusok városa lett.)

A Szent Anna-templom egyébként nem csupán a helybéli pezsgő katolikus élet központja, hanem a magyarországi vakoknak is temploma.

Példásan, pör nélkül megfér a plébániaépületben a szeretetszolgálat és az Angelika presszó.

A művészettörténet iránt érdeklődő más nevezetességeket is lelhet a téren: a barokk-rokokó lakóházak és a ma szociális otthonként működő rendház jeles műemlékei a városnak.

Persze nemcsak a lélek lelhet lakra, bőséges kiszolgálásban részesülhet a gyomor is. A csarnok-közért elfogadható áruválasztékkal várja a betérőt, meglehetős a hentes, a zöldséges is és a megszomjúhozó is válogathat: a patinás Angelikában, a csarnok karzatán nyílt sörözőben, a Markovits utca presszójában vagy a szintén Csarnok nevet viselő hamisítatlan köpködőben felhörpintheti a vásárlást nyugtázó sörét.

De az igazi látványossága most, 1996 tavaszán a térnek a közepén szétterülő kukapiac.

A már-már idegenforgalmi nevezetességnek számító intézmény néha — mint e héten is — átzsuppoltatik a tér közepéről az úttest túloldalára, a partra, de pár nap múltán mindig visszaáll a rend.

Ma bocsáttatik áruba az előző napon a város szemetes tartályaiból gondos kezek által kimazsolázott anyag.

Ne finnyáskodjunk.

Egyrészt, mert mi tehetünk arról, hogy jobb sorsra való emberek végül is itt kötöttek ki, az egykori kikötő terén.

Másrészt számos tanulsággal szolgál a séta itt.

Például, hogy sokféle az ember. Ami az egyiknek nem kell, az a másiknak még kincs lehet. Itt van például ez a teljesen jóállapotban lévő hat kötete az Új Időknek. Mellette Vivaldi-kotta, pár félcipő, alig használt protézis. Baba, szemüveg, réz törülközőtartó, rugó, lakat, alig szopott cukorka. Meglepően sok a könyv. Bármikor lehet bukkanni jóra.

És fogy a gyógyszer is nagyon. Mert az halomban áll a flaszterre terített rongyokon. A megmaradt gyógyszer. Két tucat Furosemid a hozzá való káliummal — úgy látszik, ennyi sem volt elég kihajtani a vizet szegény nagymamából. A keletnémet Corinfárból hiába spájzolt be valaki fél száz dobozzal: a szív elrohant hamar. Elfogy az ember, a gyógyszer meg megmarad. Szolgálja tovább a következőt.

De mielőtt végképp elérzékenyülnék a tárgyak szomorúságán, vessünk egy pillantást az árusokra is. Itt élnek, itt táplálkoznak, itt alszanak, itt isszák a placc közepén a kannás bort és itt végzik el minden egyéb szükségletüket is. Csak dolgozni járnak el.

Azt beszélik, az egésznek van egy debella főnöke. Sápot szed mindenkitől, rendet tart, ha kell, szétveret. Elintézi önkormányzattal, rendőrséggel is a dolgokat. Ez nyilván nem igaz.

De a kukapiac igaz.

Tessék megnézni!

Jó idő van végre. A Vízivárosban bearanyozza a nap sugára a betegséget, a bűzt, a bűnt s a nyomort.

A kidobott tárgyak életre kelnek itt.

Az elhajított embereknek erre már nincsen esélyük.

Bächer Iván