A flipperező

Leülök a kora délutáni biliárdozás után, a jól megérdemelt szieszta előtt a kocsma asztalához, belekapaszkodom egy sárga címkés Arany Hordó sörbe és nézem a flipperezőt.

Maga a flipper masszív alkotmány, ne lehessen rángatni, ráadásul hozzá van hegesztve egy támaszkodó alkalmatosság is, hogy megvethesse fenekét jól, aki flipperezik éppen.

A flipper a folyosón áll, egy ajtó mellett.

Az ajtó most egy különterembe nyílik, pár asztal van ott néhány székkel, de nem megy be oda soha senki. Valamikor — ezt nyilván nem tudja a flipperező fiú — ez a helyiség fürdőszoba volt, süllyesztett — talán márvány — káddal.

Az egész — méreteiben ma is impozáns, inkább városias, eklektikus épület — hotel volt egykoron. A Hainbuch, illetve az abba beházasodott Hirt családé. Pár szoba volt benne, a fürdő, kis bolt, hatalmas bálterem, söntés, étterem, lakás, mindenféle kiszolgálóhelyiségek, hatalmas pince és persze rend, tisztaság, elegancia.

Polgári sör.

Ma jószerével az egész rom. Van benne kocsma és egy bolt.

És a flipper.

A flipperező tehát az ajtó mellett áll és flipperezik.

Húszéves lehet. Mint a húszévesek többsége a faluban, munkája neki sincsen, volt ugyan, de már nincsen, lehet, hogy ő is tehet arról, hogy már nincsen, de hát ki nem hibás ezen a világon.

Anyja már nagyon régen, apja meghalt tavaly.

Hatalmas faluszéli — természetesen romos — házban lakik a fiú most egyedül. Nem minden este ér el haza.

Mindegy — másnap ritkán kel korán.

Van idő. Csak pénz nincs és munka nincs és senki nincs.

Flipper van.

A flipper kemény muzsikát hallat, villog, csillog, szirénál, röhög, életet él a flipper, reagál, válaszol és főleg: villog és kemény és határozott a flipper.

A fiú tehát flipperezik.

Minden idegszála megfeszül, arca merev, szeme pulzálva szűkül-kerekül.

A fiúnak a bal kezét látom, erős, vaskos középső ujjúval nyomogatja a gombot, de egész kézfejével csap a gombra, erőből, izomból, szinte haraggal.

Arca minden egyes gombnyomásnál vagy inkább gombütésnél összerándul, szemöldöke fölugrik, minden ütésnél ráng a flipperező arca, és nem csupán az arca, de egész teste megfeszül, erős karján játszanak az izmok, félmeztelenül áll a flippernél a flipperező, de nem is flippernél áll, hanem a flipperrel áll, szinte egyek ők már, a flipper és a flipperező, egy test, egy lélek, mint a zongorista és hangszere, mintha csak zongorázna, magának és a zenének, a külvilággal mit sem törődve már, flipperezik a flipperező önfeledten, észre sem véve, hogy figyelik, nyomogatja a gombot kétségbeesetten, se lát, se hall, csak a fémes golyóra figyel, koncentrál, csak az a fémes golyó létezik már a világból a flipperező számára, csak az a fontos, hogy visszapattanjon a golyó, hogy fönn maradjon, a fölső részen, mert az a jó, mert ha lejön, akkor egy párszor még föl lehet pofozni, de előbb-utóbb belehull a lyukba biztosan, vigyázni kell, hogy ne essen a lyukba bele az a csillogó golyó, és hogy adjon még egy golyót a gép, és hogy legyen hatszázezer, sőt hétszázezer, hogy sikerüljön, hogy végre jó legyen, hogy végre sikerüljön valami ebben az elfuserált, elátkozott, szétrohadt életben…

Bächer Iván