Fekete füzet

Kis fekete füzettel lepett meg kedves falusi barátom. Kérte, neve még véletlenül se említtessék, és azt sem árulta el, hogyan jutott a füzethez.

De hát ezt nem volt nehéz megfejteni: találta.

Könnyű találni akármit is, egy olyan faluban, amelynek ötszáz lakosa közül talán ha tíz lakik olyan házban, amelyben született, amelyben atyja, nagyatyja is lakott.

A házról, jószágról most nem is beszélve, rengeteg dolog, bútor, anyag, lom, papír maradt az egykor kiebrudalt őslakosok után.

Ez a talált kis fekete füzetke: naptár, pontosabban: orvosi naptár 1941-ből.

Kiadta a Chinoin gyógyszer és vegyészeti termékek gyára. Újpest, Tó utca 1-3.

Első nyolcvan oldalán gyógyszerek, orvosi készítmények soroltatnak föl, a köszvényre jó Aciphentől a cukorbetegségekre ajánlott Zink-Protinsulinig, szépen, négy hasábban a csomagolás, hatóanyag, javallat és az adagolás föltüntetésével.

Utána az indicatiós táblázat következik, amelyből kiderül, hogy milyen bajra milyen készítmény az alkalmas: fülzúgásra Albroman, impotenciára Testosit, bőrgumókórra Rubrophen, és így tovább.

Ezután — mint minden efféle füzetben — a naptári rész következik: január 1-jétől december 31-ig.

De furcsa mód e részben nem ügyesbajos dolgait jegyezte elő a naptár tulajdonosa: hogy például Lajos bácsinak névnapja lesz, vagy be kell az adót fizetni, hanem valami egészen mást.

Az első pár lapon nevek, mégpedig vezetéknevek sorjáznak ábécérendbe szedve, minden betűhöz hat-nyolc, de gyakran húsz-harminc név: Abonyi, Ábrányi, Alvinczi, Ambrózi, Adorján stb.-től egészen Vadkerti, Vadnai, Vasvári, Vaszariig, összesen vagy négyszáz szép, hangzatos magyar vezetéknév.

Aztán szépen megszámozva 1-től 78-ig, minden oldal tetején csak egy név van föltüntetve, az is szép, az is hangzatos, de német: Neitling, Lohman, Ferter stb., a születési év, a családtagok föltüntetésével, majd minden német név alatt pár azonos betűvel kezdődő magyar név, Neitlingnél például Nádasdi, Nádasi, Nádori, ebből aztán az egyik piros ceruzával bekarikázva.

A lap tetején még két bejegyzés szerepel: az egyik minden esetben ennyi: Kész, elvitte, a másik változatosabb: 1/2 kg mák vagy 1 db cirokseprő vagy 1 l bor vagy 20 tojás vagy 1 fuvar az erdőbe.

Nem volt nehéz kitalálni ötven év távolából sem, miről van szó, de Lizi néni végképp pontosította a föltételezéseket.

A kis fekete füzet a kétségbeesett németség maradni vágyásának szomorú dokumentuma.

Pro Memória Patriae.

A szálkás betűket fölismeri Lizi néni azonnal: Szilárd tanítóé volt a kis füzet. A derék pedagógus valahonnét a Bácskából keveredett ide a háború idején, elődje Pfaff, a térképmutogató pálca forgatásának legendás bajnoka 1941-ben vonult nyugdíjba. Szilárd tanár úr az iskola alatt lévő kollégiumi épületben lakott, a házat nemrégiben vették meg pestiek.

Hogy a füzetkét miért nem használta öt éven át, arra már nemigen derülhet fény, biztos volt neki másik füzete, az mindenesetre bizonyos, hogy a tömeges névadás, újrakeresztelés 1946-ban történhetett.

Ekkor jött a híre annak, hogy névmagyarosítással talán elejét lehet venni a kitelepítésnek.

Szilárd tanító úr tehát segített a névadásban, ő ügyelt arra, hogy jó legyen az új név, ne legyen ugyanabból kettő, és alighanem ő juttatta el Pestre a kérelmeket a Bem rakpartra dr. Zarubai ügyvéd úrhoz, aki elintézte a Belügyminisztériumnál a dolgot. (Az ügyvéd úr innét származott el, édesanyja, Bözsi néni, derűs, kedves asszony, bevárta itt az orosz csapatokat, „azok is csak emberek”, mondogatta, majd miután tucatnyian megerőszakolták, mérget vett be gyorsan.)

A napló oldalainak tetején lévő megjegyzések jelzik az adminisztráció honoráriumát: 1/2 kg mákot, liter bort ért egy magyar név akkoriban tehát.

De hát nem ért az meg sajnos, annyit sem.

Még a nemzetiség megváltoztatása sem segített a szülőföldhöz ragaszkodó magyar németeken.

1946-ban sokan, nemzetiséget is váltandó, fölutaztak Pestre, amihez tudni kell, hogy az 1941- es népszámlálásnál három rubrikát kellett kitöltenie mindenkinek: állampolgárság, nemzetiség és anyanyelv.

Az elsőnél nem volt különösebb gond, de a másik kettő problémát jelentett: ők ugyan parasztok szerettek volna lenni mindenekelőtt, mégpedig jómódú, erős, szorgos parasztok, de hát az nem volt már elég.

Ki tudhatta, mikor, milyen döntés könnyíti vagy nehezíti meg az alapcél elérését. Volt, aki németet írt mindkét rubrikába, de sokan vallották magukat német anyanyelvű magyar nemzetiségűnek is.

Ki tudhatta volna, hogy minden mindegy volt: 1947. szeptember 2-án, majd 1948 júniusában három család kivételével elvittek mindenkit.

Újra és újra el kell mondani: a nácikkal cimborálók, a volksbundisták, SS-harcosok elmentek a német csapatokkal még 1944-ben. (Jobban is jártak, ha megmaradtak, és megmaradtak sokan.)

A többség, amelyik itt maradt, hazájának tekintette Magyarországot. Az SS-sorozás idején sok férfi szökve jelentkezett önként Dombóvárott a magyar honvédségnél, mert magyar katonák akartak lenni. Horthy Miklós hitvány tisztjei őket kivétel nélkül átadták a „szövetségeseknek”. Nem is tért vissza senki közülük.

Most, amikor oly sok féltő szó esik azokról, akiknek nem engedik vagy nehezítik, hogy nyíltan gyakorolhassák magyarságukat, mindig emlékezzünk azokra is, akiket a magyar állam taszított el magától, akiket a magyar nem engedett magyarnak lenni.

Hiába voltak hűek a hazához, hiába öltöttek szép magyar nevet, hiába cseréltek nemzetiséget is — elvitték őket innét. (Persze, jelentős különbség, hogy németországi vállalkozó, kanadai marhafarmer lesz a deportáltból, vagy füst, hamu és lámpaernyő — de most nem erről van szó.)

Elvittek innét nem csupán szorgos embereket, iparosokat, de elvittek kultúrát, nyelvtudást, egy darab polgári Magyarországot, népet, nemzetet.

Akárcsak a zsidók deportálása, mélységesen magyarellenes tett volt ez is.

Odakinn aztán mindenekelőtt lehetett fordítani a neveket németre vissza — talán Regensburgban is lapul egy kis fekete füzet aztán hozzá kellett kezdeni a nehéz munkához, végül lehetett gazdagodni biztosan és szépen.

Itt pedig maradt pár visszaszökő, — költöző őshonos család, némi tárgyi emlék: pár tágas parasztház, hajópadlóval, kétszárnyú üvegajtókkal, keramitkockával kirakott istállóval, és itt maradt mindenekelőtt a gyűlölet és a szegénység.

A gyűlöletet mára fölszívta, szétszórta, porlasztotta talán az idő — csak a szegénység, az maradt meg.

És egy kis fekete füzet.

Bächer Iván