Disznótemetés

Fölkel a falusi ember, szegény, jó korán, ahogy szokott máskor is, öt körül, kimegy a gangra azonnal, belehallgat a világba és rögtön érzi: baj van.

Honnan érzi a szegény ember a bajt?

A jó isten tudja azt csak.

De érzi. Érzi azonnal.

Csönd van még az udvaron, csönd a kertben, az utcán, csönd az egész faluban, csönd van mindenütt.

De valahogy más ez a csönd, mint amilyen lenni szokott.

Az ember megérzi azonnal: valami bajnak a csöndje ez.

A szegény ember indul, indul azonnal, ösztönösen a disznóól felé.

Mindenünnen csönd jön, de onnét jön a legnagyobb.

Odacuppog a sárban, mert sár van, mert nincsen pénz betonra, lesz majd talán, de még nem volt, sok szó esik a betonról, a betonról is, talán, ha majd sikerül pár malacot eladni, abból kijön pár zsák cement is, kevés sóder és lesz beton, lesz. De még nincs.

Odacuppog az ébredő, oldalról benéz.

És nem szól egy szót sem.

Csöndben van ő is, olyan csöndben, mint amilyen csönd van odabenn.

Ahol a hárommázsás anyakoca döglötten hever.

Ha nem is kilenc, de hét malacával.

A háromnapos malacok bújnak a tetemhez.

A gazda áll csak, majd betántorog a házba, kelti az asszonyt.

Egy óra múlva az egész falu tudja: megdöglött az anyadisznó.

Szomszédok, barátok jönnek, ők veszik el gyorsan a malacokat a dögtől, ők ocsúdnak előbb, teszik azonnal, amit kell, a gazda még béna a taglózó bajtól, de a szomszédok, barátok, akik máskor csak ugratják, heccelik az embert, nem is épp finoman, mit nem finoman!, durván, gorombán, akár az állat, most ők is sápadtak, ők is csöndesek, ők is tudják és főleg érzik, hogy nagy a kár, nagy a baj.

Ha csak százhatvannal számoljuk kilóját, akkor is vagy ötvenezret ért a koca.

És hiába szalajtottak már cumiért, nyilván a malacok is megdöglenek majd.

Pedig szép malac mind a hét, de hát nagy szerencse kell ahhoz, hogy megmaradjanak, miért is lenne szerencséje a szegény embernek? Miért is maradnának meg, amikor meg is tudhatnak dögleni?

Tanakodás kezdődik: mi legyen?

Szabály szerint állatorvost kellene hívni — no, de erről szó nem lehet.

Az csak azért, hogy kidugta az orrát, elkér kétezer forintot. Aztán még föl is bontja talán, és akkor úgy lehet kivinni — mert eldőlt, hogy viszik hogy lóg a disznónak szanaszét mindene. Így sem lesz kis munka.

Nem kell ide orvos — úgy is látja mindenki, hogy a szíve vitte el.

Ha meg nem az? Nem mindegy már?

Nemcsak az állatorvosért kellene fizetni, még külön a szállításért is. Dögkút már nincsen a faluban. Csak dög van, a szentségit neki.

Az emberhez sem igen hívnak itt már orvost, nemhogy a jószághoz.

A gazda enkézzel búgatja, maga elleti, maga heréli, maga operálja a maga malacát.

Maga is temeti most.

Köteleket kötnek a disznó lábaira, négy ember nehezen kivonszolja az ólból.

Van ember elég, csak be kellett a kocsmába szólni.

Szívszorító látvány egy ilyen döglött állat.

Pedig ugyanilyen döglött lett volna decemberben is, amikor véres nyakkal heverne a hóban, mellette már állna a meleg vízzel telt kandliban a gázpalack, körötte toporognának az emberek kezükben a forralt boros pohárral, odabenn pedig már sülne a hagyma a vér alá.

Mennyire más ez!

Jön a téesz riasztott traktora, mögötte a harmadik szomszédtól rácsatolt utánfutó.

Nagy nehezen, ferde ólajtón felhúzzák a disznót a platóra.

Mellé száll hat ember ásóval, lapáttal.

Közben esik szó.

Hatkolostornyi pap kevés lenne hozzá, ha a káromkodást mind meg kéne gyónni.

Út közben számba veszik a bajokat, hisz ha csak ez lenne az első!

Ez csak minden bajoknak megkoronázása.

Ebben az évben már megdöglött száz csirke, a kutya is megzabált ugyanannyit, egy kutyával is kevesebb van tehát, megholt két kecske is, birka is, vész söpört végig az udvaron.

Persze állatorvost kéne kihívni, nem csupán a holthoz, de az élőkhöz is, beoltani a jószágot valamennyit, megnézetni, de hát nincsen pénz.

Azért is kell az állatot tartani, mert csak a fizetésből nem lenne hús. Hús sem.

Nincs is már hentes a faluban. Csütörtök délelőtt volt, de most már csütörtökön sincs.

A faluban, amelyben három mészáros élt még ötven évvel ezelőtt.

Nincs hentes, mert nincsen pénz a húsra.

Pedig dolgozik az ember is, asszony is, nem is parasztok ők már, falun élő munkások inkább. Saját földjük alig van. Nincs is úgy benne vérükben a jószággal való törődés talán. De hát nincs is rá idő.

Ketten nem keresnek húszezret nettóban. Az a húszezer is valami, dolgozni kell, nincs hát elég idő és erő a jószágra, de jószág is kell, hisz különben nem lenne mit enni. Mindig csak a pénz, a pénz, a pénz.

Csak a táp ezerötszáz és az nem tart ki egy hétig. És akkor a rezsi, a gyerekek, a cukor, a kenyér és a többi.

Jószágot kell tartani, mert nincsen pénz, és a jószág megdöglik, mert nincsen pénz. Így lesz minden egyre kevesebb, így lesz aki szegény, az a legszegényebb.

Ilyen egyszerű ez. Szegény ember egyszereggye.

Készül a sír közben.

Kettő kiássa egy nyomra, odébbáll, másik kettő lapáttal kihányja. Belép megint kettő utána, másik kettő lapátol.

Gyorsan megy, mindenki dolgozik szótlanul, fél óra múlva kész is a gödör.

Belezuhan a hatalmas tetem.

Dühvel kotorják, hányják rá a földet. Mindenki haragszik, maga sem tudja kire, istenre, emberre, világra. Üvöltene az ember legszívesebben, de üvölteni, bőgni sem szabadna.

Még megneszelik a disznótemetést.

Ha a polgármester fülébe jut, tízezer forintra bünteti az embert.

És akkor valaki közbeveti, hogy a tizenhatmilliós minisztert is megbüntették húszezer forintra, amiért elhallgatta a bankjának átutalt tizenkétmilliárdot…

És akkor ott, a disznóhant fölött elszabadul a pokol…

Bächer Iván