Ló Tasziló ünnepel

Ló Tasziló hírlapíró holnap ünnepel.

Ez annyit tesz, hogy már kora reggel, úgy kilenc körül, még mielőtt az újságot átlapozná, még a kávét sem várva meg, még megvárakoztatva a kutyát is, fölteszi a levest; pontosan a jó kis disznócsontot, saját vágásból valót, nem zsírosat, na jó, kicsit zsírosat, épp annyira, amennyire kell, kivesz valami alkalmasnak tűnő combdarabkát is olvadni, és csak aztán kezdi a napot.

Az ünnepnapot.

Tizenegyre megvan mindennel. újsággal, kávéval, kutyával.

Akkor leül, és bekapcsolja a rádiót. Vagy tízéves AIWA rádió ez, magnója rossz már, a rádió sem az igazi, de lehet rajta fogni a Bartókot legalább.

A hírlapíró szereti a zenét.

Ez nem pontos megjelölése annak a viszonynak, amely Ló és a zene között kialakult.

Ló a zenét nem szereti. Lóba a zene belenőtt.

Ez nem érdem, ez — Ló esetében — adottság. Születésétől kezdve több mint harmad évszázadon át majd mindennap arra ébredt, hogy a szomszéd szobában zongoráznak.

Most már a szomszéd szobában nem zongoráznak.

Onnan leginkább a Danubiusnak nevezett rádióadó hogyhívjákja szól. Nem baj, isten ments, hogy baj legyen, de a szokás nagy úr, és Ló Tasziló a Bartók adóra szokott rá.

Azon van zene, meg más efféle ugyanis.

A Bartókot hallgatja hát Ló több mint egy éve, azt hallgatja egyedül.

Egyedül az országban.

Ló Tasziló rájött ugyanis, hogy már egyedül csak ő hallgatja ezt a rádiót.

Történt ugyanis, hogy kapott egy úgynevezett walkmant, hogy akkor is hallgathasson zenét. ha a túlszobából túlszólna a Danubius.

De a walkmanen — pedig volt benne rádió is! — nem lehet fogni a Bartókot. A walkman, s mint Ló megtudta — mert utánajárt a dolognak — minden rádiós walkman úgy van beállítva, hogy ne lehessen a Bartókot fogni rajt.

És a zsebrádiók is mind ilyenek, a táskarádiók és az autórádiók is.

Sőt — mint kiderült — a hifitornyok, csudarádiók, és mindenféle egyéb zeneherkentyük is mind olyanok már, hogy azon Bartók nem hallgatható.

A szomszéd szobában például található egy meglehetősen újszerű hangtorony, cédéjátszó is van benne, de a Bartókot nem lehet fogni azon sem.

Elment szerelőhöz is Ló, mondták neki, hogy át lehet hangolni a készüléket, de nem érdemes, mert sok pénzbe kerül, és a Bartókot nemsokára úgyis olyan sávban sugározzák majd, amely fogható a fönti készülékeken.

Másfél év telt el azóta, sok minden változott, de a Bartók maradt a helyén.

A Bartókot már nem lehet fogni sehol.

De nem is találkozott Ló polgárral, pláne fiatallal, aki panaszt emelt volna emiatt. Bartók nem hiányzik senkinek. A Bartókot ­— anyja árvult, öreg rádióján — Ló hallgatja egyedül.

Amikor erre rádöbbent, az amúgy sokat próbált hírlapíró, meghatódott komolyan.

Mégiscsak nagy dolog az, hogy egyetlen egy hűséges hallgató kedvéért egy egész rádióadót fönntartson a nemzet.

Az a tudat erőt adott Lónak akkor is, amikor az elmúlt években ő is el-elszontyolodott bizonyos dolgok miatt, amelyekre szót vesztegetni kár lenne most már. De amikor a Bartók adó műsorában tapasztalt furcsa változásokat, isten őrizz őket bántani, szereti azt is a Ló, de amikor a szokottnál kezdtek túltengeni a népdalkórusok, váratlanul elszaporodtak a verbunkosok, hunok, szittyák és hasonló gepidák kezdték kiszorítani a szokott szerzőket, akkor már komolyan aggódni kezdett a Ló.

Most is aggódik, de nem annyira, nem úgy és nem azért.

Nem azért, amiért tavaly ilyenkor, amikor — persze túlzással szólván — néha-néha már szerte nézett, s nem lelé honját a hazában…

Hon van Ló, és holnap ünnepel.

Holnap a magyar kultúra napja van.

1823-ban e napon íratta meg volt Kölcseyvel a kétségbeesés Csekén a Himnuszt.

Holnap 11 órakor az Erkel Ferenc kamarazenekar Mozartot játszik majd a Bartók adón.

Mozartot, osztrákot, szabadkőmíves labancot.

A magyar kultúra napján. Ennek örül Ló nagyon.

Leül majd holnap foteljébe, de az is lehet, hogy az asztalához ül le, bütykölget valamit rossz masináján, és hallgatja az Esz-dúr koncertet a fiatal Várjon Dénessel, és a G-dúr hegedűversenyt a már nem olyan fiatal Paukkal, hallgatja a két nagy magyar művészt — az egyik még itt van, a másik már visszajön — és ünnepel Ló, egyedül. Pontosabban nem egyedül, de magában, ebben az amúgy mérhetetlenül elmozarttalanodott hazában.

Aztán kimegy, és megnézi, hogy áll a húsleves, bezöldségel, ha még nem tették volna meg, de nyilván már ott sárgállik a répa, zöldellik a kel, ragyog a drága szem paradicsom, fehérlik a még drágább krumplidarabka, virul a petrezselyemnek csokorja az alig-alig moccanó, áttetszővé tisztuló lében, amibe persze kis csirke is keveredik majd, a gyerekek miatt, akik nem eszik a zsírosat, cupákosat, az ízeset, a jót, de nem baj, dehogy baj, és nekilát a panírozásnak is, rántott hús lesz, rosejbnivel, káposztasalátával, elvégre nem csupán vasárnap van holnap, hanem ünnep is.

Bächer Iván