Népszabadság, 1995. január 21.
BÄCHER IVÁN
A japánok, szegények, évtizedek óta csak erre készültek. A földrengésre.
Japán tudósok, mérnökök, kutatók ezrei, tízezrei, spekuláltak, vizslattak, dolgoztak, kísérleteztek intézetek, laboratóriumok százaiban és ezreiben, kikutattak mindent, mi csak a földrengésről kikutatható, és aztán — költséget, fáradságot és anyagot nem sajnálva — kitaláltak és alkalmaztak mindent, ami csak a földrengésre jó: rengésbiztos alapozást, téglát, betont, mindenféle anyagot és technikát, mindent földrengésbiztosra csináltak Japánban, a házat, az utcát, a vasutat, földrengésbiztos lett az egész Japán, ami pedig amúgy is mérhetetlenül erős lett és gazdag és mindent kibír.
Kivéve a földrengést.
Mert a földrengés jött — annak ellenére, hogy mindenki számított rá.
És a földrengésbiztos házak habozás nélkül omlottak össze, a földrengésbiztos utak perc alatt temették a forgalmat maguk alá, és a földrengéshez rendszeres gyakorlatokkal treníroztatott polgárok ezrével haltak egy perc alatt.
Földrengésbiztos, betörésbiztos, bombabiztos, atombiztos — mind ennyit ér.
Állsz grozniji panellakásod nehezen belakott kicsiny konyhájában, és megkérded: „Anyukám, föltegyem a teát?”
Ücsörögsz szép fekvésű mostari lakásod kicsiny teraszán, és azt mondod: „Azért, papa, fantasztikus, hogy ez a híd már itt van ötszáz esztendeje…”
Ülsz a szajoli váróban, és megkérded a baktert: „Biztosan nem késik majd a nyíregyházi gyors?”
Most pedig megyek, fölhozok krumplit, húsz kilót és lisztet is tízet — harmadik napja esik a hó…
Bächer Iván