A Wekerle

Sült Ernő hentes és mészáros kisiparos Wekerlén volt gyerek. Nem a derék miniszterelnökön, hanem az annak nevét viselő kispesti munkás- és tisztviselőtelepen, vagy hogy a ma már inkább használatos, előkelőbb titulussal éljünk: Wekerle-kertvárosban.

Csoda dolog itt gyereknek lenni.

Az ember, amikor ott gyerek, egész nap a kertben, kertekben, utcán, illetve zugokban, sufnikban, dobogó falépcsők hajlataiban tölti idejét, barátaival, ismerőseivel, szomszédaival, vagyis családjával, hisz Wekerle egy kicsit olyan, mint egy jókora család, ahol nem csupán mindenki ismer — szeret és utál — mindenkit, hanem a másiknak apját, anyját, öregapját, dédanyját is számon tartja, mert Wekerléről elköltözni nem szokás.

Wekerlén az emberek bejáratosak egymáshoz, Sült is őrizgetheti élte végéig Marika néni felejthetetlen fokhagymás, köményes, paprikás kelkáposztafőzelékének ízét vagy Stiglitzék fahéjas tejbegrízének illatát, és életének meghatározó sportélményei is Wekerléhez kötődnek: Sült gyermekkorában ugyanis csak Petrovitséknak volt tévéje a Taksony utcában, ott nézte Sült apjával, Kisbéláékkal és a többiekkel Albertet, Göröcsöt, Farkast, Benét és a Protapopov házaspárt persze.

Wekerléről tehát elköltözni nem szokás.

Wekerlén ugyanis jó.

Sült Ernő mégis elment. Tizennégy éves korában elment. Szülei Debrecenbe költöztek, a kis Sült ott tanulta ki a hentességet, ott is állt munkába, ott is kezdett önálló életet.

De Wekerlére visszajárt.

Mert Wekerlére mindenki visszajár.

Sült Ernő is visszajárt, de sohasem egyedül. Mindig valakivel. Mindig egy nővel. Mikor melyikkel, de mindig.

Ez volt a titka Sültnek: a nőt elvitte Pestre, ott pedig azonnal kivillamosoztatta, később metróztatta, még később autóztatta a Határ útig, hogy aztán onnan a csodás jegenyesorral szegélyezett Pannónia utcán induljanak befelé, és megmutatta Sült a századforduló legnagyobb építészei által valóra álmodott telepet, barátságos házakat, az egykor Pannónia névre hallgató kocsmát, az egyes számú általános iskolát, a faverandás óvodát, Marika nénit, Sheck Jóskát, a Szikest, a Jancsit, a Bélát, mindent. És mire a főtér egyik kies padján megpihentek, általában már az ennyi szépségtől alélt soros hölgy Sült vállára hajtotta megadón fejét.

Így ment ez Sültnél sokáig.

El is terjedt ez a dolog róla, úgy is nevezték őt a debreceni henteskörökben, hogy a wekerlés Sült.

Mígnem aztán meg nem ismerkedett — a pultnál persze, hol máshol is — hentesünk egy csodaszép hölggyel, bizonyos Törökőr Tamarával, és mondta neki rögtön kedvesen:

— Csókolom a kezét, jöjjön már velem Wekerlére ki! Olyat mutatok én magának, amilyet még nem látott soha.

Így szólt erre az ifjú hölgy:

— Megy ki magával a rossebb, kedves Ernő, elég bigét csábított már oda, nekem találjon ki valami mást, és adjon másfél kiló nem túl zsíros csontozott csülköt addig is.

Sült persze adott, de másnap szabadságot vett ki, elutazott Pestre, és meg sem állt a kispesti önkormányzati hivatal épületéig, ahol megvette Nagy Gergely: Kertvárosunk, a Wekerle című kötetét.

A fiatal építész által megírt és az önkormányzat támogatásával kiadott gusztusos könyvben minden megtalálható, amit Wekerléről tudni kell, az előzmények, a történelmi háttér, a derék Bárczy és a legalább ugyanoly derék Wekerle ténykedése, a terep, a tervpályázat, a kondíciók, az építkezés és végül a csodás kis városka leírása, egyszóval minden. Talán csak Marika néni kelkáposztafőzeléke hiányzik a könyvből, de ezt a fogyatékosságot bőségesen ballanszírozza a Szelényi Károly remek színes fotóival tarkított gazdag, régi képanyag.

Hazavitte Sült a könyvet.

Mindez másfél hete történt.

Azóta már Sült Ernő és Törökőr Tamara összeköltöztek és a hűvös novemberi estéken arról álmodoznak a duruzsoló radiátor mellett, hogy egyszer talán lesz három szép gyermekük, kis kutyájuk, két macskájuk, és elköltöznek Pestre, és vesznek egy kis kertes házrészt Wekerlén. (Nagy Gergely-Szelényi Károly: Kertvárosunk, a Wekerle. 1994. Magyar Képek Kft., F. Szelényi Ház. 133 oldal, 500 Ft)

Bächer Iván