Népszabadság, 1994. március 10.
BÄCHER IVÁN
Pozorvlaki Kelemen elvált, mondjuk. Van ilyen.
Később — hiszen rossz egyedül — megnősült újra.
Második felesége elvált asszony volt, gyerekkel, egy darabbal, kedvessel, széppel, fiúval.
A gyereknek volt apja, persze.
Nem volt a gyereknek könnyű, miért is lett volna az.
De hát valahogy csak volt.
Pozorvlaki — lakását volt feleségének hagyva ott — az új asszonnyal, gyerekkel élt, nem gond nélkül, hisz úgy élni bajos, de sok apró örömmel, heti mozival, havi állatkerttel, és mindenekelőtt minden vasárnap igazi vasárnapi ebéddel.
Erre vágyott mindig Pozorvlaki Kelemen. Olyan vasárnapi ebédekre, amilyenek gyerekkorában voltak nagymamánál, nagyapjával, Klári nénivel, Gyula bácsival, apjával, anyjával, olyan húsleves-, paradicsomszósz-, Kékes tévében Protapopov házaspár-szagú vasárnapi ebédekre, amilyenek azelőtt voltak nagymamánál, amíg csak nagypapa, Klári néni, Gyula bácsi, anya, nagymama és apa meg nem haltak.
Sokáig nem voltak vasárnapi ebédek.
De végül lettek újra.
Örült hát nagyon Pozorvlaki Kelemen. Készült már péntek délelőttől, spekulált, mi legyen, levitte feleségét a Piros Ászba délután, mert az volt a rögeszméje, hogy a fontos dolgokat csak kocsmában lehet jól megbeszélni, szombat délelőtt pedig elcipelte a piacra nemcsak az asszonyt, hanem a gyereket is, pedig a gyerek szívből utálta a piacot, akárcsak a kocsmát, Mozartot és a rántott borjúlábat, a gyerek a McDonald’s-ot szerette, meg a Pizza Hűtőt és valami Májkel Dzsekszon nevű gusztustalan, csúnya nőt.
Istenem.
Azért Pozorvlaki örült az ebédeknek, és örült sok minden egyébnek, mert megtanulta, hogy örülni úgyis csak valaminek ellenére lehet.
Vasárnap délelőtt ebédet készít Pozorvlaki tehát, vasárnapit, legalább két-, de inkább háromfogásosat, néha zellerkrémlevest és fasírtot, sült krumplival, salátával, tiroli rétessel utána, máskor csirkebecsináltat és vadas marhát knédlivel, mert a knédlit azt szereti nagyon, legutóbb pedig bablevest csinált, és palacsintát, mert azt igen eszi a gyerek, mert persze nemigen kedveli Pozorvlaki főztjét, de hát istenem, Pozorvlaki nem csügged azért, már előző este beáztatta a babot, reggel föltette, bele a füstölt pulykacombot, zöldséget, amit csak kell, egész délelőtt gondosan foglalkozott a bableves-kérdéssel, vizslatta, kóstolta, piszkálta, babrálta.
Aztán fél tizenkettőkor csöngettek.
A fiúgyermek apja jött.
Mert minden vasárnap délben jön. Máskor is, de ilyenkor is. Nem baj. Természetes. Jó. A gyermek apja.
Leülnek a hallba, diskurálnak, megbeszélik a dolgokat, hisz tudják, van ilyen, hol az egyik a férj, hol a másik, kulturáltan dumálnak kicsit, megbeszélik, mikor hogy lesz a gyerekkel, esetleg az apa ott is marad ebédre, hisz miért ne maradhatna ott, kollégák Pozorvlakival, beszélgethetnek, van miről — gondolná az ember.
De az ember csak ne gondoljon.
Mert az apa nem bírja Pozorvlaki képét.
Ha meglátja, kifordul az ajtón.
Egy nagy túró van, nem leülés, diskura, közös ebéd.
Istenem.
Mit csináljon Pozorvlaki?
Hepciáskodhatna is. Hogy ő nem megy. Hogy ő itt főz, meg hogy ő itt van. De hát persze nem keménykedik. A gyerek miatt. Hisz a gyereknek így is nehéz.
Pozorvlaki pedig, bár tudja, hogy a gyerek a beleevős, aki soha nem várja meg, amíg elkészül az ebéd vagy a vacsora, hanem kimegy a konyhába, és beleeszik a készülő kosztba, beleharapdál a füstölt húsba, belelefetyel a lébe, aztán csak hogy még jobban bosszantsa az igyekvő betolakodót, tíz perccel az ebéd vagy vacsora előtt gondosan megken magának két hatalmas karéj vajas kenyeret, ráteszi a másnap reggelire félretett parizert, vagy, ha látja, hogy egy pohár tejfel van csupán a bableveshez, akkor kiemeli azt a frizsiderből, és lopva elvonul a szobájába vele, szóval, — Pozorvlaki, aki tudja, hogy minden hiába, a gyerek már, legalábbis amíg ő él, soha megkedvelni nem fogja sem a piacot, sem borjúlábat, sem Mozartot, és mindig beleeszik majd, hiába pöröl, morog, veszekszik vele, szóval Pozorvlaki mindennek ellenére nem csupán a levest szereti.
Ezért főz mindig kuktában.
Pedig igazánból utál kuktában főzni, mert nem tud piszkálni, hozzátenni, kóstolni, szagolni, úgyhogy nem is fedi le a kuktát, hogy mégiscsak tudjon piszkálni, kóstolni, szagolni, csak fél tizenkettőkor fedi le, amikor a csengő megszólal.
Ilyenkor Pozorvlaki gyorsan lezárja a fazekat, ad rá gázt egy pillanatra, közben kapja a kabátját, majd az odakészített nagy szatyorba csúsztatja a kuktát, lefedi pár konyharuhával, hogy még tovább fogja a meleget, és már iszkol is.
Jó kis körúti lakás ez, két be-, illetve kijárattal, amíg az egyiken az apa jön, a másikon megy Pozorvlaki.
A babbal.
Mert azt még véletlenül sem szeretné, ha egyre, kettőre nem lenne ebéd. A kuktában az utcán is fő a bab, miközben bandukol vele a villamos felé. Fő az még akkor is, amikor Pozorvlaki fölszáll a hatosra, és elhajtat a nagynénjéhez a Boráros térre.
A nagynéninél aztán fölteszi a rezsóra a babot, megiszik egy üveg sört, és diskurál.
Mindenki jól jár. A nagynéni is, mert nincsen egyedül, Pozorvlaki is, mert iszik egy üveg sört, és a bab is, mert fő.
Aztán egy félóra, óra múlva fölkerekedik Pozorvlaki a babbal, becsomagolja jól megint, és indul visszafelé.
A bab még fő egy kicsit a hatoson.
Pont az a négy megálló kell neki.
Néha persze előfordul, hogy valaki meglöki a szatyrot, vagy a szerelvény zöttyen egy nagyobbat, és felpattan a szelep a kuktán.
Ilyenkor aztán fülsiketítő süvöltéssel lepi be a kocsit a jól bezöldségelt, a füstölt hús ízét már rég magába sűrítő, tárkonyos, savanykás, igazi vasárnapi bableves fenséges illatárja.
Pozorvlaki zavartan vigyorog a döbbent utasokra, és széttárja karját: „Istenem…”
Bächer Iván