Népszabadság, 1994. február 21.
BÄCHER IVÁN
Pálkata Péter megnősült. Elvette Svarc Beát. Elkezdtek boldogan élni, mondjuk.
Szerencséjük volt. A Svarc nagymama, a Csanádi utcai, akinek egyik szobájába költöztek, gyorsan meghalt szegény, került hát szép lakás, kicsit sötét, kicsit zajos, de háromszobás.
A Pálkata család vörösvári volt — Pfeifferről magyarosított az öreg. Itt, a jó falusi levegőnek hála, jó egészségnek örvendett mindenki, különösen a mama, Péter édesanyja, aki szerette, mit szerette!, betegesen imádta az unokákat — mert gyerek is került, hamar, kettő —, és mindenekelőtt nagyszerűen főzött, és ha lehet, még annál is jobban értett a sütéshez.
Pálkatáék elvoltak valahogy, nem kerestek ugyan valami sokat, Péter tanár volt, Bea könyvtáros, de elvoltak, szeretetben éltek, nem veszekedtek sokat, igaz, nem is beszélgettek egymással többet a kelleténél, annyi volt a dolguk, kellett vállalni magántanítást, tesztértékelést, miegymást, hogy meglegyenek valahogy.
Péntek késő délután aztán megérkezett a nagymama, és elvitte a két gyereket Vörösvárra.
A szombati nap Pálkatáéké volt egészen, reggel elmentek a piacra, Péter délelőtt elugrott teniszezni, addig Bea összekapott valami kis ebédet, nem túlságosat, hisz jött a vasárnap, délután pihentek keveset, este pedig mentek moziba vagy buliba, ha volt valahol buli.
Másnap aztán kiwartburgoztak Vörösvárra, ettek késő délutánig, hazahozták a gyerekeket, és békésen elvarrták a hétvégét a tévé előtt heverve.
Így ment ez hosszú éveken át.
Míg csak a mama meg nem halt.
De meghalt.
A papa pedig bepörgött, volt neki három Opelje a kertben, azt szerelte szüntelen szegény.
Ott álltak Pálkatáék a hétvégével, és nem tudtak mit kezdeni vele. Elmentek vendéglőbe párszor, de annyi magántanítvány nincsen. Voltak egyszer állatkertben, de ott meg a Palikát megharapta egy piszkos és büdös mongol jak.
Egyszer majdnem elindultak kirándulni, de aztán csak nem.
Otthon maradtak tehát, és várták a tévében a Walt Disneyt.
Mígnem egy szép vasárnapon így szólt az asszony.
— Süssünk valamit!
És sütöttek. Csörögét. Fél kiló lisztet, hét tojás sárgáját, egy egész tojást, fél evőkanál cukrot, fél rumot — a többit bevágta Péter persze —, fél pohár tejfelt, sót, kis olajat, vaníliás cukrot összedolgoztak alaposan, pihentették, kinyújtották.
Akkor a Péter még a Csanádi utcai nagymamától örökölt lendkerekes derelyemetszővel kis tenyérnyi darabokat szabdalt a tésztából, és éppen kezdett mindegyik darab közepébe az alkalmatossággal két kis nyílást vágni, amikor felesége, aki a tojásfehérjét verte föl éppen habcsóknak, hogy ne vesszen kárba, odapillantott.
— Mit csinálsz, te szerencsétlen?
— Csörögét.
— No de… mit csinálsz azzal a csörögével?
— Mit? Hát bevágom, te ló.
— Hogyhogy bevágod?
— Hogyhogy hogy? Hát így. Belevágok két nyílást, hogy csöröge legyen, mert attól csöröge.
— De mért kettőt?
— Mert annyit kell.
— Megőrültél?
— Mit üvöltesz?
— Hármat kell!
— Milyen hármat!
— Hogyhogy milyen hármat? Három nyílást. Hát nem csörögét csinálunk?
— Dehogynem. Azért vágok kettőt be-bele.
— Hármat kell. Mert ez csöröge. Mert a középsőbe kell befűzni a két csücskét, a két szélső zseb pedig azért kell, hogy jól átsüljön, és olyan izé legyen, hullámos, hepehupás …csöröge na!
— Há…há…há…
— Irma mama is mindig így csinálta…
— Irma-ma-ma… Majd mindjárt be-be-befűzöm a te he-pe-pe-hu-pa-pa…
— Te még soha nem láttál csörögét!
— Te-te-te-te ne-ne-ne-ne!
— Nálunk minden vasárnap csöröge volt. A te anyád a zserbóba járt vasárnaponként és…
— A ti-ti-ti-ti… meg ta-ta-ta-taggyűlésre!
— Zabáld meg a csörögédet!
— Te a ti-ti-ti-ti!
— Három lesz!
— Ke-ke-ke-ke!
— Hülye sváb!
— Hü-hü-hü-hü! Rohadj meg!
— Három!
— Ke-ke-ke… Négy! Hét! Kilenc!
— Ku-ku-ku-kuss!
Másnap Pálkata Péter elköltözött. Fél évig egy másik nővel élt. Az viszont eltartotta a kisujját, ha ivott, ráadásul minden este színházba cipelte szegény fiút, úgyhogy egy szörnyű Tartuffe első felvonása után így szólt Pálkata Péter: „Ki-ki-kicsikém, én most fölmegyek a büfébe és ledo-do-dobok két de-de-de- ci bort”, és tényleg fölment és tényleg ledobott, csak éppen nem a nézőtérre ment vissza a nyolcadik sorba, hanem Beához, akivel boldogan éltek még harminc éven át, gyakran sütöttek is vasárnaponként, pogácsát, rétest, aranygaluskát, bejglit, lángost, dobostortát, linzert, lepényt, túróstáskát, csörögét.
Bächer Iván