Franciska szeánsza

Van egy kedves ismerősöm, úgy hívják, hogy Kish Franciska. Ez a negyven körüli, mosolygós, fiatal hölgy hol mint szerkesztő, hol mint adminisztrátor, hol mint PR-menedzser, de világéletében szerkesztőségek munkatársa volt, és arról nevezetes, hogy van neki egy hobbija.

A szeánsz.

Franciskánál minden hó első péntekjén szeánsz van. Alighogy kitakarított egy szeánsz után, már kezdi is szervezni a következőt: telefonoz, faxol, levelez, üzen, a szeánsz előtti héten már tervez, spekulál, megkezdi a beszerzést, a jeles napot megelőző csütörtökön bevásárol, takarít, telefonon bebiztosít, péntek délelőtt főz, szel, ken, kavar, átrendezi a lakást — összenyitja a szobákat, elrendezi az ülőalkalmatosságokat, szétszórja a szőnyegen a kispárnákat, felölti kék ruháját, klipszét, nyakékjét, és fél nyolctól ragyogva fogadja vendégeit: írókat, költőket, kritikusokat, rendezőket, esztétákat és filozófusokat, és persze a cugehőrt: feketébe lilult művtöri-egyenlányokat, összekócolódott szemöldökű, szakállas, szütyős vándor filozófusokat, révülten skribáló, mindig elsőként és mindig elképesztőeket kérdező szegény, könyvtár szakos ápoltakat.

Nyolckor trakta, palackbontás, fél kilenckor invitáló csengettyücsiling, és kezdetét veszi a szeánsz: a Nagy Ember vagy az Éppen Jelentőséggel Bíró Személyiség, vagy a Nagy Reményű Ifjú Tehetség megkezdi a felolvasást, verselést, motyogást, csacsogást, igehirdetést, okfejtést vagy élménybeszámolót, a hallgatóság fegyelmezetten tűri ezt, Kish Franciska pedig ül a nagy fotelben és mosolyog, és boldog.

Ez a legszebb dolog a szeánszban: boldognak látni egy embert, akinek hobbijából, bolondériájából, szent szenvedélyéből senki számára nem származik szemernyi haszon sem, senkinek a fejére nem zúdul semmi baj, egyáltalán: nem jön semmi konzekvencia.

A szeánsz szép csupán.

Bächer Iván