Népszabadság, 1993. január 26.
BÄCHER IVÁN
A küldött azon a pénteken hét körül kelt, kicsit nyűgösen, aludhatnékja volt még, máskor csak fél nyolckor rázogatja meg vállát szeretettel, de mégis határozottan az asszony, hogy „Papus, fél nyolc, ébredj Papus!’’, most viszont azt mondta az asszony, hogy „ Papus, hét van, ébresztő, papus!”, meg is kérdezte a küldött, hogy hát „Az istenit, mamus, hol van még a fél nyolc?”, mire az asszony elmosolyodott szeretettel, hogy „No, de Papus, kongresszus van!”, mire a küldött szeméről elröppent az álom, felült az ágyban, ásított hatalmasat, és még úgy bőgte, ásítás közben, hogy „Kuááávééé!”, de az asszony már persze ott tartotta kezében a kávét, két cukorral, csöppet tejjel, mert úgy szereti a küldött, egy stampedli kisüsti is volt ott a tálcán meg egy szelet pirítós, vajjal, lekvárral és pár katonányi házi disznósajt, friss kenyérrel, mert ahhoz ragaszkodik a küldött minden áldott reggel, „Hát a hagyma” panaszolkodott föl akkor a küldött, „Ne hülyéskedj Papus, Kongresszusra mész…”, „Na ja…” morogta a küldött, egyetlen mozdulattal belökte a kisüstit, majd nyugodtan megfalatozott ott az ágyban, mert alapelve a küldöttnek, hogy früstökölni csak pontosan, nyugodtan, szisztematikusan szabad, aztán kiült az ágy szélére, nyújtózott egy hatalmasat, nyögött is, mert úgy jó, fölvette a bal papucsot, a jobbot nem találta, „Hol a papucsom, mamus” kiabált ki a konyhába, mire az asszony beszaladt és kihalászta a jobb papucsot is az ágy alól, mellesleg behozta a lapokat is, mind a hármat, azokkal vonult be a küldött a fürdőszobába, háromnegyed óra múlva bukkant elő, tisztán, megborotválkozva, afterséfszagúan, gatyában, új gatyája volt a küldöttnek, karácsonyra kapott hármat is, az asszony addigra már kikészítette a ruhát, előző este megbeszélték, melyik ruha kell, nem az, amelyikben két héttel előbb gyűlésen volt a küldött, hanem a szürke, az kényelmesebb is, nem szorít sehol, és jól megy hozzá a kék csíkos fehér ing, amit az anyósától kapott, szintén karácsonyra, felöltözött a küldött, belebújt a fekete cipőbe, nem a bebújósba, hanem a fűzősbe, bár a bebújós kényelmesebb, szellősebb, de hát mégiscsak Kongresszus lesz, amint fölvette a cipőt a küldött és fölegyenesedett, persze automatikusan beletörölte jobb lábfejét a bal nadrág szárába, bal lábfejét a jobba, „Az istenedet, papus, hát kipucoltam, hát hogy lehetsz ilyen tahó, nézd meg, már kopik ki a vádlinál”, „Jól van, jól van, mamuska” nevette el magát a küldött, egy cuppanós puszit nyomott asszonya arcára, fölvette a zakót, a kisasztalról gondosan beleteszegette bal oldalsó zakózsebébe a kulcsokat, jobb felső zsebébe a személyit, jogosítványt és megszokásból az ebédjegyeket, bal felső zsebébe a pénztárcát, a tagságit és a küldöttigazolványt, egyik nadrágzsebébe a frissen vasalt fehér zsebkendőt, másikba az aprót, megtapogatta a zsebeit, összeráncolta homlokát, de még nem értette mi van, kiment az előszobába, belenézett a tükörbe, kicsit megigazította a haját elöl, majd állt még egy kicsit, aztán arca kisimult hirtelen, és halkan, de határozottan megszólalt a küldött:
„A pisztolyomat, mamus!” „Ugyan már, papuska, minek kell mindig az a …” „A pisztolyt!” ismételte a küldött. „De hát a tieid közé mész, papus, hát…” „A pisztolyt!” Az asszony bement a szobába, kihúzta az íróasztal fiókját, kivette a kis Browningot, megnézte be van-e tárazva, be volt, kivitte urának. Kikísérte a kapuig, ott még megigazította a sálat is nyakában. „Szia, papuska! mondta, „Szia mamus”, mondta a küldött, megcsókolta az asszonyt jobbról is, balról is és kilépett a kapun.