Hagyomány?

Nagynénikém a harmincas években, magyar állampolgárként a királyi Romániában, a kolozsvári Ellenzék című polgári liberális napilap munkatársa volt.

Évtizedekkel később is kedvtelve mesélte a Szent István körúti barátságos szobában — egy könyvében meg is írta —, hogy egyszer, déli lapzárta után a szerkesztőségből a szokott napi rituálé szerint a főtéri Czell-féle söröző félé tartva, husángos, vasvillás, bocskoros tömegbe botlott. A rendkívül csinos és elegáns újságírónő meghökkenve állapította meg, hogy a több száz felvonuló az ő szép fejét követelve vonul a szerkesztőségi épület felé.

Az történt, hogy nagynénikém egyik cikke a helyi románság néhány vehemens politikusának nem tetszett, ezért fölszaladtak a hegyekbe, és ősi szokás szerint lezúdítottak a városra pár száz, a „nadrágos emberektől” mindig elzártan élő, mindig gyanakvó, szörnyű szegénységben tengődő, idegengyűlölő és sajnos gyakran sok mindenre kapható móc parasztot.

A tanulatlan népnek a városokra való rászabadíítása ugyanis nem 1990 Marosvásárhelyével és Bukarestjével kezdődött: százados szokása, hagyománya, már-már intézménye az erdélyi, illetve a romániai politikai kultúrának.

Zsuzsa nagynéném egyébként nem ijedt meg akkor. Beült a Czellbe a szokott társasággal, megitta a sörét, és hazament a szokásos délutáni sziesztát megejtendő.

Elnézve a Bukarestre immár másodszor leránduló, alighanem valóban embertelen körülmények közt élő Zsil-völgyi bányászok gyűlölettől kifacsart arcát, elnézve a dühöt, a vandalizmust — nagynénikém története jutott eszembe.

Azért valami változás történt fél évszázad alatt: pedánsabban söpör a gyűlölet e tájon — Zsuzsa nagynénémre ma már alighanem ráakadnának a Czellben.