Három stáció

Szeretem, ha a dolgokból három van. Nem tudom miért, talán még zenei tanulmányaimban gyökeredzik ez a vonzódás, de valahogyan megnyugtat, ha valami három lábon áll.

Történelemtanári működésem során is kedveltem, ha a tárgyalandó anyagrészt föl lehetett osztani három részre, igyekeztem a vázlatot is háromfelé tagolni, örömmel töltött el, ha valaminek három oka, három fokozata, három stációja volt. (Nem mentegetőzésből mondom — tessék megkérdezni! —, de speciel azt az egy anyagrészt, amelyre most minden pártállamban nevelkedett olvasó gondol, nos azt az egy anyagrészt nem így tárgyaltam: hogy három forrás meg három alkotórész …)

De példának okáért ebből a szempontból igen kedves témám volt a nemzetiségi kérdés az 1848—1849-es forradalmak és szabadságharcok időszakában.

Engedelmükkel most elmesélem, hogyan és mit tanítottam én ezen az órán.

Mindenekelőtt bevezetésként egy-két percet elmélkedtünk arról, hogy milyen érdekes dolog az, hogy az e térségben élő népek mindig együtt kezdik forradalmaikat s mindig egymás ellen fejezik be azokat.

Majd fölvéstem a táblára:

1. stáció:
ÉLJEN!

A negyvennyolcas forradalmak időszakában ez a gyönyörű szakasz az áprilisi törvények szentesítéséig, tehát április 11-ig tartott.

Ekkor még a térségben élő népek, illetve azok vezetői úgy gondolták és úgy érezték, hogy szövetségben és testvériségben együtt tudnak megszabadulni a birodalom nyűgétől — persze annak kétségtelen előnyeit azért megőrizve —, együtt építhetik föl a polgári világ jogi kereteit, együtt találhatnak utat Európába.

Megható jelenetek játszódtak le ebben a pár hétben.

Küldöttségek, brosúrák, beszédek üdvözölték a testvér népek forradalmait. A szlovák Stur lelkes cikkben köszöntötte a magyar márciust, a szerb Stratimirovic piros-fehér-zöld kokárdával pompázott március 21-én az újvidéki nagygyűlésen, s ugyanő a szerbek küldöttségének élén díszmagyarban járult Kossuth elé Pozsonyban április 8-án. (Ezen stáció hangulatát igen könnyű érzékeltetni a mai gyerekekkel, akik közül jó néhányan hatalmas narancsszín jelvénnyel keblükön ücsörögnek az órán — csak emlékeztetni kell őket — mindenekelőtt a lányokat — hosszú, fekete hajú, gombszemű kedvencük prágai kiruccanására …)

Persze az ünneplés közepette szerény óhajok is fölmerültek a nemzetiségek részéről, mindenekelőtt önálló nemzet voltuk deklarálását, továbbá a nyelvhasználat, illetve az oktatási lehetőségek kibővítését kérték. (Ezzel kapcsolatban ritkán mulasztottam el megjegyezni, hogy ők, akik most úgy unatkoznak itt a padokban, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, el sem tudják képzelni milyen fontos szerepet játszik a történelemben az iskola …)

No most, példának okáért az előbb említett szerb vezér is, ha már ott állt Kossuth előtt, megemlítette: nem lehetne a leendő törvénykönyvben a szerb nemzet létét — csak úgy deklaratíve — megemlíteni.

„No gyerekek, mit gondoltok, mit válaszolt az ereje teljében, s a hatalom küszöbén levő Kossuth?… Úgy van, pontosan ezt válaszolta. És mit gondoltok miért válaszolta ezt?”

És a gyerekek általában erre is tudnak felelni. Valamiért ma is igen könnyen rekonstruálható Kossuthék logikája. Hogy ugyanis ő átlátott a szitán: „Most megkapjátok a nemzetként való elismertetést, de holnap már az autonómiát kéritek. Ha megkapjátok az autonómiát, akkor holnapután az elszakadásra való igényt jelentitek be. Nem kaptok tehát semmit.”

„Jó” — mondta erre a szerbek vezetője, levetette a díszmagyart és hazament az övéihez.

A tanár úr pedig mehetett a táblához fölírni:

2. stáció:
FENEKEDÉS

Ez volt a programkészítés, a szervezkedés és a harcra való fölkészülés időszaka, amely — nemzetiségektől függően — nyár elejéig, nyár végéig tartott.

A nemzetiségek sorra megfogalmazták követeléseiket, amelyek már lényegében továbbmentek a nemzeti lét szimbolikus elismertetésén, illetve a kulturális, nyelvi, oktatási kérelmeken.

Igaz, hogy a horvátokon kívül a teljes elszakadást nyíltan még nemigen követelték — nem léteztek a szomszédos testvér nemzetállamok, nem volt még hova elszakadni —, de ha az ember ezeket a követeléseket szépen pontokba szedte, akkor nem kellett direkt didaktikai ráhatással élni ahhoz, a tanuló ifjúság szeme előtt kirajzolódjon Trianon árnyéka — pedig ebben az időben Clemenceau-nak még az apukája is rövid gatyás gyerek volt.

Ebben a stációban bár a közös ellenség testet öltött a magyar uralomban, de azért mindenki mindenkit félreértett, és senki nem bízott senkiben. Mindenki azt mérlegelte: melyik testvére a rosszabb, melyiktől kell jobban tartania — a szlovák válogathatott a csehek, magyarok, osztrákok között, a román, bár gyűlölte a magyart, de gyanakodva nézte a görögkeleti egyházának vezetését kézben tartó szerbeket is, a szerb miközben már fegyverrel harcolt Damjanich ellen, szorongva lesett a horvátok felé és nyíltan vagy titokban, de majd’ mindenki kereste a közös ellenség, a birodalom kegyeit.

S természetesen az egyes nemzetek is megosztattak: mindenkinek megvoltak a maga szélsőséges, radikális és kompromisszumokra hajló vezetői.

A — történetesen éppen magyar — hatalom pedig nem engedett.

„No, gyerekek, mit gondoltok, mikor enged majd a hatalom? Úgy van: majd csak a bukás küszöbén.” Itt szoktam emlékeztetni arra, hogy történelmünk teli van gyönyörű föderációs és konföderációs tervezetekkel. Érdemes megfigyelni, hogy ezek mind vagy emigrációban vagy az emigráció előtt pár héttel készültek …)

A hatalom azonban e második stációban nem engedett. Inkább fölkészült a körkörös védelemre. S erre igen nagy szükség is lett, mivel nyár végétől kezdetét vette a

3. stáció:
POLGÁRHÁBORÚ

A polgárháborút nehéz tanítani, a polgárháborúban nincsenek látványos csaták, a polgárháborúban öldöklések vannak.

A polgárháború annyit tesz, hogy a katonák és a felkelők ölnek, a politikusok hibát hibára halmoznak, a nép pedig szenved és pusztul.

Igyekeztem érzékeltetni, hogy valahol valami igazsága mindenkinek — magyarnak, románnak, szerbnek, tótnak, sőt még a császárinak is —, van, de a történelemben az igazsággal nagyon keveset lehet kezdeni.

A polgárháborút én egy, az első világháború idején megjelent kis könyvecske segítségével próbáltam érzékletessé tenni. Ez Bölöni Mikó Samu abrudbányai polgár kézirata Zalatna és Abrudbánya pusztulásáról 1848—1849-ben.

Az abrudbányai eseményeknek ma már szép irodalma van, Száraz György darabot is írt erről.

De az igazán érdekes, hogy a kisember, a polgár, aki Erdély mindhárom nyelvét anyanyelvként beszélte, aki soha nem volt oláhgyűlölő, aki különösebben nem lelkesedett Kossuthért sem, hogyan élte át a polgárháborút.

Úgy élte át, hogy túlélte. Mikó Samu nemigen tudott tárgyalásokról, megegyezésekről és utasításokról, nem tudott a kormányzóelnök zavart kapkodásáról a román felkelők ügyében, nem tudott Dragos kiegyezési kísérleteiről, nem tudott Hatvani magyar szabadcsapat-parancsnok tragikus ostobaságáról — ő csak azt tudta, melyik pinceboltozat tud leginkább a tűzvésznek ellenállni, melyik román családnál bújtathatja el gyermekét, melyik szász ismerőse segítheti át egyik lángoló városkából a másikba, amelyet csak két héttel később pusztítanak majd el.

Közben többször is elfogják a móc lázadók, de Mikó Samunak szerencséje volt: vagy a feleségén éppen nem volt hivalkodó ékszer vagy a parasztok nem voltak még úgy berúgva, de olyan szituáció is adódott, hogy a románok vezére, Iancu, személyesen jár közben érdekében. Elgondolkodtató, hogy a román tribün, mikor Mikó szóvá teszi az atrocitásokat, széttárja karját: „Mit csináljak, ilyen az én népem. Vérszomjas, barbár, műveletlen. De hát állati sorban él — ki tehet erről?”

A harc végeztével mindenki ugyanazt kapta: felekezeti és nemzetiségi hovatartozástól függetlenül mindenki ugyanannak a birodalomnak az emigrációjába, hadseregébe, bolondokházába vagy jeltelen sírjába került.

Ami maradt, az a féktelen gyűlölködés, meg valami korcs, felemás kapitalizmus.

A népek pedig kétségbeesett dühükben azóta is csak hol emlékműveket emelnek, hol emlékműveket döntögetnek.

Ennyi maradt Kelet-Európa forradalmaiból.

Akkor.

Na, így tanítottam három vázlatpontba rendezve ezt az anyagrészt a pártállam korában.

Attól tartok: ma már aligha taníthatnám így. Pedig kár. Mielőtt kifordulnék az ajtón, még föltenném a kérdést: „Na, gyerekek, találjátok ki, hogy mi a házi feladat!”

BÄCHER IVÁN