Magyarország, 1990. július 13.

BÄCHER IVÁN

Éppen megérkeztünk a mise kezdetére. Szerényen ücsörögtünk az utolsó sorban, szórakozottan hallgattuk az elmúlt negyven év bűneit ostorozó dörgedelmeket, és mitagadás, nekem kissé elkalandoztak közben gondolataim, a viszonylagos nyugalmat fölhasználva megpróbáltam rekonstruálni, hogy mi is történt velem az elmúlt huszonnégy órában, miért vagyok ilyen szörnyen álmos, miért lóg ki zsebemből három luftballon, miféle állat karistolhatta össze lábomat, miért van ilyen penetráns füstszagom, és egyáltalán: mi a csodát keresek én kedves olvasószerkesztő-nőm oldalán vasárnap reggel kilenckor a kiskunsági nagyközségben a szentmisén?

Az álmosság okára hamar rájöttem. Mostanában, ha garázsban ébredek, az biztos jele annak, hogy előző este későn volt takarodó. Ezen a vasárnapon pedig garázsban ébredtem reggel fél hétkor, pontosabban ébresztett a vendéglátó család asszonya, úti- és misetársam, akin egyébként szintén mutatkoztak a fáradtság szórványos jelei, útközben például meglepően szófukar volt, háromszor is szóhoz jutottam, továbbá beszéd közben többször is előfordult vele, hogy csak az egyik kezével gesztikulált, a másikat egy-egy pillanatra megpihentette a kormányon.

Mindenesetre az álmosság rendben lenne.

A luftballon csakis a sajtófesztivállal lehet kapcsolatos, igen — tornáztattam agyamat az egyház hűvösében —, ezzel kezdődött az egész, egy pár órás magányos kőbányai városnézéssel, mely után üdítően hatott a fesztiváli nyüzsgés.

Hosszas keresgélés után leltem rá egy sarokban két roskadt kollégára.

— Mi van? — kérdeztem őket.

— Semmi — mondták hosszas töprengés után.

— Hol a stand?

— Itt — mutatott lába elé a földre az élénkebbik.

— Újságot nem árultok?

— Nem.

— Miért?

— Mert nincs.

— Sapka?

— Nincs.

— Luftballon?

— Nincs.

— Olvasó?

— Nincs.

— Hát mi van?

— Sajtófesztivál.

Nos, akkor szerezhettem pár száz léggömböt, amit aztán fújhattak a mind nagyobb létszámban megjelenő kollégák, lett is mindjárt fesztiváli hangulat, valami kolbász meg sör is fölködlött bennem ott a középső hajóban, meg egy jelenet, amelyben főszerkesztői utasításra nyomulunk a főszínpadhoz, ahonnan éppen Keleti ezredes kászálódik lefele, mondjuk, mutatjuk, hogy „Magyarország, Magyarország, kap kávét”, de már rántja is el az ezredest egy eltorzult arcú alak, rántja magához görcsösen és átöleli és úgy taszigálja elfelé a meghökkent hadfit, és közben már diadalmasan veti oda nekünk: „Ez már a mienk, csak utánunk kollégák, csak utánunk, ez már a Reformé!”

(Az egész nekem egy tíz évvel ezelőtti bulit juttatott eszembe, melyen egy barátom éppen ilyen képet vágott, amikor egy barátja kezéről lecsapta egy harmadik, közös barátjuk nőjét… Mondtam is a kollégáknak, hogy hagyjuk az egészet, csak nem fogjuk Keleti urat a Reform után használni…)

A luftballon rejtélye is megoldódott tehát — még, a bűnbánó ima előtt.

Hogyan is volt tovább?

Dolgavégeztével (elfogyott a lufi) a társaság Kőbányáról a budai agglomerációba hajtatott egy kis olvasószerkesztői vendégszeretetet élvezendő.

Alighanem itt karistolhatta össze lábomat a kutya, és én még jól is jártam, mert pár hónappal előbb a macskát például meg is ette — igaz véletlenül.

No de mitől van ilyen füstszagom?

És a hatalmas templom hűvösében lassan fölködlöttek bennem a ház urával hevenyészett kerti tűzhelyen izzó parázs fölött pörkölődő marhahúskockák, szürkülő disznódarabok, vöröslő kolbászkarikák, csillogó szalonna- szeletkék és füstölgő hagymakerekek füzérei, és aztán belegondoltam a gulyásba is ott a mise közben, belegondoltam, amint ott a kertben a sok mindenféle méltatlankodó gyerek, mindent felfaló teniszbíró, kellően kapatos kolléga, féktelen ügyvédnő, barát, szomszéd, ismerős és más fogorvosnő forgatagában keverem és kavarom, előbb persze megpirítva a hagymán a húst, aztán beletéve paradicsomot, zöldpaprikát, és persze jócskán locsoltam a dolgot vörösborral és dobtam bele pár körmöt is, hogy kellően kocsonyás legyen majd az állaga, és éppen egy gusztusos, párás fröccsöspohár ködlött volna fel bennem az esti emlékek zűrzavarából, amikor megbökték a vállam.

— Te! Figyeled, mit mondott a váci püspök?

Figyelni kezdtem, és szégyenemben bizony legszívesebben elsüllyedtem volna csakhamar az altemplomba, mert a püspök úr éppen a böjtölés nagyszerűségét méltatta meleg szavakkal és hosszasan, emlékeztetvén ama régi szép időkre, amikor a családok még szigorúan tartották a böjtöt, és általában — hirdette a főpap — a mai korban, amikor az egész életünk csak a szerzés körül forog, mikor egyesek már két autót is tartanak, nem lehet eléggé sokra tartani, becsülni, magasztalni a mértékletesség és az önmegtartóztatás erényét.

Baljós sejtelmekkel lelkűnkben léptünk ki a napra.

Kolléganőm tétova mozdulattal intett a szemközti vendéglátóipari létesítmény irányába, de én akkor elővettem és orra alá tartottam a meghívót:

„Szeretném önt a Gabonapelyhesítő Üzem nevében meghívni. A cég Magyarországon eddig nem alkalmazott technológiával kezdi el gyártani évtizedünk egyik legegészségesebb és világszerte egyik legjobban terjedő táplálékát, a zabpelyhet. A gyártó egy régi hagyomány felelevenítésével szeretné igazán ünnepélyessé tenni e korszerű termék előállításának kezdetét: a 9 órai templomi szentmise után 11 órakor a váci püspök felszenteli a gyárat és megáldja annak dolgozóit. Az ünnepélyes megnyitóra és az azt követő tanyacsárdabeli ebédre szeretném önt meghívni.

— Hát csak adnak enni valamit!

— No de mit!? — emelte föl ujját tapasztaltabb sajtótársam.

A pelyhesítőhöz érve — az udvaron már állt a tábori oltár — gyorsan körbejártuk az épületet, amely kísértetiesen emlékeztetett egy malomra, támadt is bennem olyan benyomás, miszerint ezeket a pelyheket, korpákat és egyéb müzliket éppen úgy csinálják, mint a lisztet, csak előbb abbahagyják.

Aztán bevonultunk a büfébe. Itt mindenekelőtt ittam egy pohárral. A folyadék nyeldeklése közben gyermekkori emlékek nyújtottak némi gyógyírt: utoljára akkor ittam ilyet, amikor Blum Jancsi a hatvanas évek végén izgatottan meghívott iskola után az Ibolya presszóba, ahol valami teljesen új típusú szörpöt árultak. (Három forintba került, és Coca-Colának hívták, ha jól emlékszem.)

Túlesvén a megpróbáltatáson, aggódva fürkésztem valami szilárd táplálék után. A szépen díszített asztalokon sötétbarna kekszek sorakoztak, kisebb pogácsahalmokkal elegyesen.

— Mi lehet ez — nyúltam érdeklődve ezen utóbbi termék felé, és nagyanyám hatalmas, forró, szájban szétomló töpörtyűs pogácsáira gondoltam, s talán ezért úgy emeltem számhoz a darabot, hogy nem is figyeltem a válaszra.

— Korpapogácsa.

De már az első harapásnál ragadtam volna meg társam karját megelőzendő a bajt — de elkéstem.

A szép szájban már ott porlott a korpa.

Ilyen kétségbeesett olvasószerkesztő-nőt még nem láttam soha. Szőke haja tövében verejtékcsöppek csillantak meg, szemöldöke fájdalmasan fölfelé szaladt, kék szeme hamuszürkébe váltott, miközben két remegő ujjával fölmutatta a maradékot:

— Hova tegyem?

Kitámolyogtunk a gyárudvarra, belezuhantunk az autóba, és lemondva áldásról, korpáról, sajtófogadásról, otthagyva bizony zabot-papot, beleszáguldottunk a Kiskunságba.

Mikor egy óra múlva a kis bográcsban gőzölgő lángvörös harcsahalászlébe karikáztuk már a csípős hegyespaprikát — akkor kezdtünk megnyugodni kissé.

BÄCHER IVÁN