Fejhús

Van úgy, hogy az ember nagyon elszomorodik.

Nehéz ezt pontosan megmagyarázni.

Ez valami olyan dolog, mint amikor az ember fönn ül vagy még inkább hever a hegyoldalon, s fejét egy ölbe hajtva nézi, merengi, rögzíti a tájat, a szemközti hatalmas hegyeket, a közülük fölszálló páracsíkokat, a kanyargó út fölött kapaszkodó kicsiny vonatot, a kis házacskákkal megszórt, sziklás, bokros, gyümölcsös hegyoldal tarkaságából éles kontúrral kiváló zsebkendőnyi szőlőskertet, a lent fehérlő kis gyárépületet, a völgy legvégén a ködből kisejlő templomtornyot, és fönn az égen lassan kerengő két sötét sólyommadarat, és hallgatja a feneketlen csöndet, és érzi, hogy fáradt tagjaiból lassan kiszáll, szerte leng, feloldódik a tájban minden, csak egyvalami marad, valami nagy-nagy, mérhetetlen, megmagyarázhatatlan szomorúság.

Nos, ilyenkor tanácsos kimenni a Garayra fejhúst enni.

Hogy miért fejhúst, azt érezni kell, azt csak érezni lehet. De hát annyira nyilvánvaló, hogy például egy hamburgerrel csak tetéznénk a bajt.

És hogy miért a Garayra?

Mert ott a legjobb a fejhús. Arról nem is beszélve, hogy számos piacon és csarnokban egyáltalán nem lehet fejhúst kapni. De ha mégis: ha például a Fény utcai piacon nekiveselkednénk egy gusztusos, ropogós malacpofának, hát bizonyosan kinéznénk magunkat onnan. A fejhúshoz a Garay illik.

Továbbá akárhogy is vesszük, de a pesti piacok közül a Garay pecsenyés utcája a legattraktívabb, a legpiacibb, a legfejhúsosabb.

(Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy e sorok írója nem igazán otthonos a kispesti, a csepeli, az erzsébeti, továbbá a fehérvári, szombathelyi, nagykállói stb. piacok fejhús- frontján, de minden erejével azon van, hogy hátralevő idejében ezt a mulasztást szisztematikusan pótolja.)

Az ember tehát, a fent említett szomorúság fönnforgása esetén, magához vesz egy bicskát, esetleg keres egy alkalmas útitársat — barátnő nemigen jöhet szóba, mert az csak különlegesen motivált állapotban hajlamos fejhúst enni, de ilyen esetben a hölgy igazánból nem arra figyel, vagyis kár érte (mármint a fejért), barátot keressünk tehát, hallgatag, öreg barátot, s máris megkezdhetjük a helyszín megközelítését.

Ezt semmiesetre sem szabad elkapkodni, nem szabad rajtaütésszerűen, például autóval vagy trolival végrehajtani — a fejhúsfogyasztást egy legalább húszperces erzsébetvárosi sétával kell megalapozni.

A Garayt megközelíthetjük ugye a Liget felől, a Terézváros felől és a Keleti felől.

Az első megoldást azonnal elvethetjük, mert mit keresnénk a Ligetben? Ha meg mégis arra járnánk, akkor a Garay eszünkbe sem jutna, az annyira más.

A Terézváros felől bebandukolhatunk ugyan, de a Damjanich utca környéke, mi tagadás, unalmas egy kissé.

Komoly fejhúsos tehát a Keletitől indít.

A Baross tér már önmagában véve is alkalmas fejhús-prológnak — itt azonnal megcsapja az embert az a barátságos balkáni hangulat, ami majd a Garay és a Murányi utcán tetőz be minket.

A Baross tértől a Garay térig vezető útvonal megválasztását nyugodtan bízhatjuk a véletlenre, akár baktatunk pár sarkot a Thökölyn, akár a Rottenbillerről, a Bethlenről, a Nefelejtsről vagy a Cserhátról vágunk le a Garay utcára, egyazon élményben lesz részünk: mindenütt a részben Indiában gyökerező, északi szláv hatásokkal mélyen átitatódott, mediterrán hangulat leng majd körül minket, amely így lesz hamisítatlanul magyar és amely mint felépítmény, megingathatatlanul nyugszik a szocialista feketepiacgazdaságon.

Pénzért mindent kapni e tájon: frottírtörülközőt, szamovárt, tükröt, komputert, ruhaneműt, szerszámkészletet, személyi okmányokat, elhalálozott nagymama SZTK-szemüvegeit, hamis, ám konvertibilis valutát, megvesztegethetetlen rendőrt, hatalmas pofont és kapitális nemibetegséget.

De mindenekelőtt: pulóvert.

A Garay környéke, ahol pár éve még csak néhány öreg, beteg ittkövült kisiparos tengette szomorú életét, mára a pulóveresek negyede lett. Csak magán a téren közel száz(!) cég kínálja az egyébként mindenütt teljesen azonos árut.

Talán nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük: e sajátosság szoros összefüggésben van a negyed etnikai jellegével — a csíkos pulóverek boltok elé kiakasztott zászlóerdeje az itt lassan többségbe kerülő kisebbség ruházkodási szokásait tükrözi.

Ez persze nem baj, bár baj van, de az nem a pulóver.

Ám ne felejtsük el, hogy eredendően szomorúak vagyunk, és most gyógyírt keresünk!

A Garay udvarhoz érve — ezen viszonylag új intézményben nyolc-tíz pulóveres árul szoros egymásmellettiségben — lassan foglalkoznunk kell az aperitif gondolatával, hiszen a fejhús nem kimondottan diétás koszt.

Ám előbb még okvetlenül kukkantsunk be az átellenben levő BÁV-bazárba. Csodálatos hely ez, ahol minden kapható, amire semmi szükség nincsen.

Visszatérve az aperitifre, magán a piacon ezzel kapcsolatos intézmény nincsen, régebben volt a mostani üvegvisszaváltóval szemben, de nyilván pedagógiai okokból megszüntették. Érdekes, hogy a Fény utcai piacon fönn is, lenn is működik egy-egy italmérés, hiába, a rózsadombiakat nem kell annyira nevelni, igaz viszont, hogy a Nagycsarnokban is fölszámolták a bejárat fölötti karzatot, ahol a hetvenes évek végén négy forint volt a sör és egy a lángos, tíz forintból tehát megebédezhetett két egyetemista …

No de a Garay térre kiérve sem kell kétségbeesni. Valamikor a tér mind a négy sarkán vendéglátóipari egység működött. Mára ebből a Peterdy utca és a Murányi utca sarkán levő nyomtalanul eltűnt, az Alpár—Cserhát kereszteződésben levő besorolhatatlan, szóra sem érdemes, se kocsma-, se presszó-, se boltszerűséggé korcsosult, de a másik két hely a Garay utca, Murányi utca sarkán zsongó talponálló és átellenben az idővel dacoló „Családi Kör” igazi nevezetessége a tájnak.

Mindkét hely kuriózum a maga nemében, élő történelem, letűnt korok, letűnt kocsmák eleven emléke.

A talponálló olyan igazi kocsma, amilyen már alig-alig akad a városban, valamikor ilyen volt, csak amire még én emlékszem, a Rézkakas, a mostani Kékfrankos vagy a Fáskör eszpresszó, de mindenütt föllelhetők voltak ezek a puritán és praktikus intézmények, melyek nem álltak másból, mint egy hatalmas teremből, egy hosszú pultból és az úri közönségből.

A „Családi Kör” is egy kiveszőben levő típus megmaradt példánya, ugyanis ez söntés.

A söntéshez, mely valamikor minden étterem elmaradhatatlan kelléke volt, meleg érzelmek fűznek, egyrészt, mert nagyanyám testvére, Lonci néni évtizedekig volt a Britannia majd a Béke Szálló söntésében felírónő (lám, ez a roppant tekintélyt kívánó és parancsoló beosztás vagy inkább tisztség, sőt hivatás is a múlt ködébe vész), másrészt mert ifjúkorom szép emlékeiben él a közeli Landler utca sarkán levő Dózsa söntése, mely előtt már reggel hat órakor hosszú sor kígyózott, s mely helyhez képest a mostani „Családi Kör” valamiféle katolikus leányegylet klubjának tűnhet föl csupán. (De azért a családi kör érzékenyebb, illetve értékesebb tagjait ide sem célszerű magunkkal vinni.)

A Családi Kör és a talponálló egyébként azzal is jól kiegészíti egymást, hogy míg az előbbiben huszonkettő egy fél kevert és tizennyolc egy sör, a másikban egy sör huszonkettő, s a kevert tizennyolc forint.

Tehát az aperitifet a talponállóban gazdaságos elfogyasztani, és aztán már át is verekedhetjük magunkat az utcán ácsorgó, ücsörgő, elheverő, merengő, diskuráló, össze-összeverekedő, vevő, eladó, evő, ivó és néha csak békésen szoptató embertársaink sűrű tömegén, és máris megérkeztünk a piacra.

Ha akarnánk, közvetlenül a pecsenyéssorra léphetnénk be. De ne akarjuk!

Ha már piacon vagyunk, illő egy kört tenni ebéd előtt, megnézni, mi újság a húsosoknál, mennyi a retek, mit kapni a kutyásnál, mekkora a sor az üvegvisszaváltónál, mit árulnak éppen a lengyelek, tanácsos venni egy csomag újhagymát, ínyenceknek egy fej fokhagymát is, és csak azután visszatérni a Murányi utcai front a Garay utcától számított második utcácskájába.

Itt sem szabad kapkodni, korzózzunk csak föl s alá párszor a hurkák, oldalasok, sült májak, kolbászok, fasírtok, csirkecombok, csülkök alulról gőzzel, fölülről infralámpával hőkezelt halmai között.

Fontoljuk meg jól a dolgot, és végül csakis ott vegyünk fejhúst, ahol kapni lehet. Ez hétköznap dél körül legalább egy árusnál — elárulhatom, hogy a legszélsőnél — elő szokott fordulni.

És akkor veszünk húsz-harminc dekát, megborsoztatjuk, kérünk mellé mustárt, ecetes paprikát, cseresznyepaprikát, kenyeret, kifizetünk hatvan forintot, keresünk egy tenyérnyi helyet az egyik pulton, megpucoljuk az újhagymát, négy-öt gerezd fokhagymát, és megebédelünk.

Tapasztalhatja majd mindenki: mikor tizenöt perc elteltével az ember a papírtálcát vagy alumíniumfóliát a szemétbe dobva sietősen elrugaszkodik a pulttól, miközben száját — még órákig — összeragasztja, tapasztja a ropogós, ám mégis omlós hús íze, elveresedő pofáját pedig elönti a veríték és a könny, az izzadság, akkor bizony úgy elszáll lelkéből minden szomorúság, mint a kámfor, legalábbis addig, míg a Családi Körben a savanykás folyadékkal teli korsót két tenyere közé nem fogja.

Hát ez is valami.

BÄCHER IVÁN