Cédulka

Azt hiszem, én meg tudom mondani, hogy mikor lesz Erdély újra Európában.

Pedig csak egy kis rózsaszín cédulka akadt kezembe.

Ehhez tudni kell, hogy mostanság, sajnos, örököltem, nagyon sokat örököltem.

Hátam mögött egy szekreter áll — az is örökölt —, három tömött fiókkal, fejem fölött a szekrények tetején tucatnyi sárga, málló kartondoboz dagadozik, jobb kezem felől, az íróasztal élire állított s könyvespolccá képzett ágyneműtartókon irattartók, dossziék sorakoznak, balra a könyvespolcokon cukorspárgával átkötött csomagok, borítékok, pattogó sarkú, sárga újsághalmok tornyosulnak, és a fiókok, dobozok, dossziék, kötegek mind telis-tele vannak papírokkal, feljegyzésekkel, igazolványokkal, igazolásokkal, bizonyítványokkal, végzésekkel, kivonatokkal, naplókkal (most tudtam meg, hogy minden nő vezet naplót, ezt eddig nem mondták nekem), okiratokkal, értesítésekkel, fényképekkel, receptekkel, kéziratokkal, újságkivágásokkal, és mindenekelőtt ezer és ezer levéllel.

Mindezt örököltem anyámtól, aki rögeszmés eltevő volt, eltevő, rendezgető és elvesztő — persze utóbb minden megkerül —, és akinek örökségében további örökségeket örököltem, hiszen ő is örökölt anyjától, vagyis nagymamámtól, nagyanyám testvérétől, vagyis Lonci nénitől, anyai nagyapámtól, aki építész volt, tőle például szép algériai házak tervrajzait örököltem, anyai nagyszüleim ugyanis évtizedekig Algériában éltek, minek következtében ezen örökségben több száz, de inkább ezernyi levél is van, mert mind Lonci néni, mind anyám gondosan eltette a testvéri, illetve szülői leveleket.

Még többet örököltem apai ágon, apám nagynénjétől, vagyis nagyanyám testvérétől, aki — gyermeke nem lévén, és író lévén — engem tekintett az utóbbi években legigazibb unokájának, az általa mindennél többre tartott családi hagyományok, kapcsolatok, történetek legfőbb őrének és miegymásnak.

Azt hiszem, szerettük egymást, na.

Nyolcvankilenc éves volt, mikor tavaly ősszel elment, s az ő örökségében — dobozaiban, mappáiban, borítékaiban — aztán végképp további örökségek lapulnak: apja és második férje is író volt, sokat utazott, mindent megőrzött, ő és legtöbb hozzátartozója naplót vezetett…

Nem akarom részletezni: örököltem bedobozolva egy egész huszadik századi magyar családot. Vagy inkább ötöt.

Nem tudom még, hogy mit csinálok ezzel az örökséggel (persze, hogy tudom, de), egyelőre tétován, ide-oda kapva kotorászok, matatok a papírok, történetek, emberi sorsok tucatjai, százai között.

A minap például egy kis rózsaszín cédulka akadt kezembe. A cédulkán hevenyészett ceruzavonásokkal ez áll: „Zsuzsa, Jóska, a szépségverseny zsűrijében vagyok, egy óra múlva jövök, várjatok meg. Csók, ölelés Vili.”

A lap túloldalán, fönn ez áll nyomtatott betűkkel: „Erdélyi Zsidó Diáksegélyező. Világposta-Juxpost.”

Családi elbeszélések alapján nagyjából következtetni tudok a dátum nélküli, alighanem küldönc útján, alighanem kolozsvári illetőségű és alighanem a főtéren levő Czell vendéglőbe címzett cédulka keletkezési körülményeire.

Az üzenetet ezelőtt fél évszázada útjára bocsátó „Vili” orvos volt, dr. Traub Vilmos, a szív- és tüdőbetegek szakorvosa, volt berlini osztályvezető főorvos, aki a harmincas években a kolozsvári Park szanatóriumban dolgozott, és a volt Unió utcában tartott magánrendelést. „Vili” apja Marosvásárhelyen űzte a szatócsság szép mesterségét, de emellett a zsidó hitközség elnöki tisztét is betöltötte. A fiú majd’ három évtizeden át tanult konok szorgalommal különféle magyar, román és nyugat-európai tanintézetekben, szanatóriumokban és kórházakban, hogy aztán élete végéig, a hatvanas évek közepéig, ahogy az egy igazi orvoshoz, egy igazi kisvárosi polgárhoz, és — ne tessék félreérteni, persze, aki akarja, úgyis megteszi — egy igazi, többszörösen kisebbségihez illik, napi tíz-tizenkét órán át csak és kizárólag a hivatásának éljen.

„Vili” becsületes, tisztességes, nagyszerű, nem utolsósorban — ilyesmire a levél egyik címzettje, Vili felesége, az én nagynénikém mindig kínosan ügyelt — igen szép ember volt.

Na most, hogy rátérjünk a címzettekre: „Zsuzsa” tehát apai nagyanyám testvére volt, akiről már említést tettem, és aki 1930 és 1936 kiűzött a Kolozsvári Ellenzék című polgári napilap — számos példányát örököltem, nagyszerű lap volt — munkatársaként kereste kenyerét, s találta meg első férjét a már 1927-ben a budakeszi tüdőszanatóriumban közelebbről megismert, majd később Párizsban még közelebbről tovább ismert orvos személyében.

Na most, ahogy az lenni szokott: a kapcsolat kezdete viharos, romantikus és szép volt, ám a házastársi együttélést már a két fél foglalkozásából és alkatából fakadó életmódbeli különbségek, hogy úgy mondjuk, nem tették zökkenőmentessé.

Ma úgy mondanánk: más volt az életritmusuk.

Zsuzsa reggel hétre járt be a szerkesztőségbe, ahonnan déli tizenkettőkor, amikor az első lappéldány fölérkezett a nyomdából, fölkerekedett, és kisebb férfitársaság gyűrűjében elsétált a Czellbe ebédelni. Délután pihent otthon egy kicsit, majd készített pár riportot, aztán bokros teendői színházba, klubba, kaszinóba, vendégségbe, buliba (nem így hívták, de hiteles forrásból tudom, hogy nem volt különbség a lényeget illetően) szólították. Közben elfogyasztott pár fiaskó bort, elszívott három doboz cigarettát, és összetört jó néhány férfiszívet. Nagynéném kolozsvári „korszaka” idején harminc körül járt, de igazából csak ekkoriban kezdett belekóstolni az életbe. (Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy ezúton kívánjak minden kedves hölgyolvasónknak olyan viharos, gazdag, szerencsés s nem utolsósorban eredeti férfitársakban gazdag harmincas negyvenes és ötvenes éveket, mint amilyenekben nagyanyám testvérének része volt.)

Ezzel kapcsolatban kell említést tenni a rózsaszín cédulka másik címzettjéről, „Jóskáról”, vagyis Végh Józsefről, az Ellenzék törvényszéki és városházi tudósítójáról, riporteréről és színházi kritikusáról, aki mindemellett 1930 és 1936 között nagynéném legjobb ivó-, kártya- és lelkizőpajtásának felelősségteljes tisztét is ellátta. (Más feladata neki nem volt, más feladata másoknak volt, ne feledjük, egy ilyen komoly lapnál sok szerkesztő dolgozik.)

Végh József közeli ismerősömmé, nyugodtan mondhatom, barátommá lett, mióta Zsuzsának írt szeretetteli leveleit olvasgatom. Megható gondoskodással intézte a botrányok és a politikai helyzet változásai elől 1936-ban Budapestre visszatért barátnéja Kolozsvárott hagyott, finoman szólva zűrös ügyeit, melyek közül most csak a férjet említsük meg példaképpen. Végh Jóska leveleinek többségében másról sem esik szó, mint ügyintézésről, perekről, tartásdíjról — kevesen tudják a mai boldogtalan váló nők közül, hogy akkoriban a férj nemcsak a gyerek után tartozott tartásdíjat fizetni —, és csak mellesleg ír pár sort Végh Jóska magáról általában ilyesmiket: „Magamról mit írjak, kétségbeejtő hangulatban vagyok. Négy napig holt részeg voltam a múlt héten, utána pedig másfél napig halálos beteg, mert egész idő alatt csak ittam, de semmit sem ettem. Az egész oka most is Titi volt. Rengeteg botrányba keveredtem közben és egy embert félholtra vertem. Most aztán egy hét óta nem iszom és nem is dohányzom. Remélem, hogy a névnapomig, március 19-ig meg tudom tartani az abstinenciát.”

No de miért is meséltem én most el mindezt?

Ja igen, mert el akarom mondani, hogy mikor lesz Erdély Európában.

Mert én azt olvasom ki ebből a kis rózsaszínű cédulkából, hogy akkor, ha majd egy az erdélyi magyar iskolákban az európai kultúrát is természetesen magába szívó, zsidó származású — apja akár a vásárhelyi hitközség elnöke is lehet — fiatal ember, aki tudását Budakeszin, Párizsban, Münchenben és Kölnben bővítheti, magánrendelőt nyithat a romániai Kolozsvár központjában, abban a Kolozsvárban, ahonnan Pestre egy nap alatt jön meg a levél, ahol a piacon roskadoznak a pultok a zöldségtől, gyümölcstől, ahol a lej éppúgy konvertibilis, mint a pengő, és ha majd ennek az orvosnak a felesége magyar állampolgárként az ebben a romániai Kolozsvárban megjelenő Ellenzék című liberális lap munkatársa lehet, s akinek mellesleg a lapnál első feladata lesz egy pofás tudósítást készíteni az erdélyi jiddis nyelvű operett előadásáról, mert ilyen is lesz, nos ha egy ilyen orvos egy ilyen Kolozsvárott — persze mellőzendő lehet az állati szegénység, a legendás korrupció, a királyság, a revíziók, a munkaszolgálat, ahová ezt az orvost behívják, a háború, melynek utolsó napján Végh Jóskát szülővárosa főterén agyonlövik, szóval a mellőzendők mellőzésével, ha majd egy ilyen öt nyelven beszélő romániai magyar orvos az Erdélyi Zsidó Diáksegélyező egyesület báljának szépségversenyén egyszer újra zsűritag lehet — nos, akkor lesz Erdély Európában.

BÄCHER IVÁN