Mösler tanti

Eladtak egy népet. A szemünk láttára. A vevő — mert akadt rá! — leperkálta a fejpénzt, kicsomagolta, kibontotta ősi házaiból, földjéből, hat-hétszáz éves vaskos falú evan­gélikus templomaiból az árut, hazavitte és szé­pen, komótosan, mint valami desszertet, el­fogyasztotta.

Mösler tanti ősi házát semmihez sem fogható szag lengte be. Mösler tanti ugyanis férjével, Frédi bácsival minden vasárnap délután ki­ment az erdőbe, s e rendszeres kirándulások nyomán a két szoba, a hall, a konyha minden szegletébe , az asztalokon, az öreg ülőalkal­matosságokon, a polcokon, sőt még a fregolin is újságpapírra terítve száradt az ezerféle fű, bogyó, növény, gomba és mag.

Ebből készült aztán a leves, a köret, a lek­vár, a kompót, a torta és minden, Möslerék ugyanis vegetáriánusok voltak — hála Istennek.

A leves úgy készült, mint mifelénk néha a rizs: fölforralták a zárt edényben a bennlevőket, aztán pokrócokban, takarókban dunsztolták tovább — spórolni kellett a gázzal is.

Mösler tantiék gyűjtögető életmódja össze­függésben lehetett Frédi oncle hivatásával is: az öreg patikusként gyarapította hajdan a kizsákmányolók seregét, s amikor államosították, alkalmazottként dolgozott tovább saját üzleté­ben.

Mösler tanti Bécsben tanult a konzervató­riumban, de a háború után nem járt többé idegen földön, azóta mindennap, szombaton is, reggel fél nyolctól este kilenc óráig szülő­városában adta csak vég nélkül a zongora­órákat, darabját hatvan lejért, megsárgult, megvékonyodott, töredezett szélű ódon kották­ból, melyek között fölösleges lett volna Bartó­kot vagy Kodályt vagy Enescut keresni…

Mösler tanti tanítványai körülbelül egyenlő arányban kerültek ki a városkát lakó három nemzetség gyermekei közül. A cipőt, a bélelt gumicsizmát anyanyelvre való tekintet nélkül mindenkinek le kellett vetnie az előszobában, késés esetén mindenkinek végig kellett hall­gatnia a furcsa, saját belső használatra kidolgozott keveréknyelven elhangzó korholást; mi­szerint, aki késik, az nem a tanárt, nem is a rendet, de magát a Zenét sérti meg.

Möslerék keskeny, középkori, háromszintes házuk két szobáját lakták. Lehetett több szint is ott egyébként: a hatalmas, boltozatos, káposztaszagú pince sarkában még vezetett egy titokzatos lépcső lefelé…

A ház többi részét idegenek lakták, akikről sem Mösler tantiék, sem a tanítványok nem tudtak mást, minthogy egyikük a lópofájú, állatorvos, de tőle is s a többitől is félni kell.

Mösler tantiéknak ez nem esett nehezükre: egész életükben féltek, és féltek őseik is hét­száz évre visszamenőleg, rutinosan, szívósan és szakadatlanul.

A Steingassén álló házzal szemben lakott Folberth Lili, akinek szép szövőgyárából két szövőgép maradt. Az utcában, melynek végén öreg bástya állt, egész nap feleselt egymással a kattogó szövőgép és a kopogó zongora.

Vasárnap délután Mösler tanti nyakába kanyarintotta megbotránkoztatóan tarka sálját, kifestette magát, sőt egyszer még nadrágkosz­tümöt sem röstellt ölteni, és elsétált Folberth Lilivel a cukrászdába. Mikor hazatért, leült a zongorájához, és halkan gyakorolt.

Mösler tanti félévente házihangversenyt ren­dezett öreg bútorokkal, vázákkal, csecsebecsék­kel, kancsókkal, porcelánkutyákkal, poharak­kal, akváriumokkal, Beethoven-mellszoborral, metszetekkel, képekkel, horgolt térítőkkel, pár­nákkal és bódító gyógynövényillattal telizsú­folt lakásában. Ez alkalommal minden növen­dék három zenedarabot volt köteles elővezetni. A szomszédból hoztak át székeket, és a szünet­ben a tanárnő almatortát és bonboane parinát, vagyis párnacukorkát osztogatott.

Mösler tantit idővel úgy fonta körül a ma­gány, mint pókháló a padláson hagyott ócska hintaszéket.

Rokonai, ismerősei, barátnői és tanítványai vagy helyben haltak meg, vagy elmentek ide­genbe meghalni.

De hát Mösler tanti is furcsa, kövületszerű idegenként élt abban a városban, amelyben a XIII. század óta laktak ősei.

Vasárnap esténként magányosan ücsörgött a félhomályban, az öreg zongora mellett, amellyel talán már össze is nőtt, ült a huszonöt wattos villanykörte fényköre alatt, hófehér, kontyba font hajával, finom ujjai révetegen motoztak a billentyűkön, és vékony, töpörödött alakját lassan szárította, fonnyasztotta, nyelte el a macskaméz, a fekete üröm, a kakukkfű, a kálmos, a vasfű, a boróka, az angyalfű, a szagosmüge és a turbolya illatárja.

Mösler tantival együtt egy szín, egy szag, egy halk, mély moll-akkord tűnt el Európából örökre.

És senki nem mondta: kár.

BÄCHER IVÁN