Az anekdotázó

Az anekdotázó megfigyelése remek szórako­zás, igazi jó dolog. Persze nem mindenkinek adatik meg az anekdotázó megfigyelésének öröme. Soha nem lehet például része benne annak, aki maga is az anekdotázók táborába tartozik.

Az anekdotázó ugyanis nem képes anekdotázóra figyelni, ő amíg a másik mondja a ma­gáét, fejében a saját történetét készíti elő, a saját anekdotáját építgeti, formálja, cizellál­ja, vagy éppen ellenkezőleg: egyszerűsíti, csu­paszítja, élesíti.

Két anekdotázó megfigyelése egyébként a különösen jó dolgok közé tartozik.

Aminthogy a csak már jól ismert zenemű előadása okozhat igazi művészi élményt, úgy az anekdotázó megfigyelése is csak úgy válhat jó dologgá, ha már ismerjük az éppen elbe­szélés alatt álló történeteket. E feltétel bizo­nyára teljesül, ha már néhányszor élveztük anekdotázónk társaságát, hiszen mindegyik anekdotázó behatárolt repertoárral rendelke­zik, arról nem is beszélve, hogy a magyar anekdotakincs kimeríthetetlen ugyan, de a kö­telező törzsanyag, amelyet minden magára valamit is adó anekdotázó elővezet, néhány tucat darabból áll.

Az anekdoták továbbá, akárcsak a népbal­ladák, családokba sorolhatók, például politikai anekdoták, zenei anekdoták, színházi anekdo­ták (azon belül is: Nemzeti, Víg stb.), operai anekdoták, irodalmi anekdoták (Karinthyk, Berda, Szigligeti stb.) és lokális anekdoták (mint a miskolci Noskovits bácsi).

Ha tehát már ismert anekdotázóval azonos körbe tartozó anekdotázóval hoz össze minket a sors, máris nagy esélyünk van arra, hogy a történetek zöme nem lesz újdonság szá­munkra, nem kell tehát az anekdotára magá­ra koncentrálnunk, figyelmünket kizárólag az előadásra, a kidolgozásra, a megformálásra, a művészre és az emberre összpontosíthatjuk.

Dolgunk tovább egyszerűsödik irodalmi anekdotázó esetében, akinek történetei zömmel nyomtatásban is napvilágot láttak.

Az előadás bevezetéseként, afféle expozíció gyanánt, érdemes gondosan figyelni azt a két­ségbeesett küzdelmet, amelyet az anekdotázó folytat az anekdotázás megkezdéséért.

Szegénynek végig kell szenvednie a kölcsö­nös udvariaskodás, a helyfoglalás procedúrá­ját, a színhely bejárását, a kínálgatás, a „hogy vagy”, „mán dolgozol” senkit sem érdeklő tisz­teletköreit és közben lázasan ügyelni, figyelni, (keresni azt a fogódzót, azt az elejtett szót, azt a kicsiny gesztust, szőnyegre való kávélöttyentést, küszöbön való megbotlást, akármit, amire rá lehet csapni végre: „Tudjátok, hogy mit mondott Ferenc József, amikor …”

A helyzetet megkönnyítendő az anekdotázók többsége feleséget rendszeresít magának.

Az anekdotázó feleségének megfigyelése szükségszerűen a kombinált jó dolgok kategó­riájába tartozik, hiszen csak az anekdotázó megfigyelésével együtt űzhető.

Szemben az anekdotázóval, az anekdotázó feleségének számos típusa ismeretes.

A legközönségesebb a házias, aki abban a pillanatban, mikor férje a gondosan fölépített történet kritikus pontjához érkezik, „Jaj, gye­rekek, egyetek már ebből a tepertős pogácsá­ból, a tepertőt is magam csináltam, abból a gyönyörű hájból, amit a Lehelen vettem a Zolinál, nohát, hogy a Zoli egy micsoda pofa, és engem szeret, mit szeret: Imád!, a múlt­kor is félretett nekem pacalt …”  kiáltást hal­latva fölugrik, és véget nem érő kínálásba kezd.

Ilyenkor — miközben szájüregünkben for­gatjuk a fűrészporszerű, ízetlen anyagot — érdemes egy pillantást vetni az anekdotázó színesedő arcára, amelyen jól nyomon követ­hető az a kilátástalan szellemi erőfeszítés, amely a pogácsába fúlt történet pillanatnyi állásának rögzítéséért folyik.

Ne tévesszen meg azonban senkit a jelenet: jól begyakorolt koreográfiáról van szó: igazából nincsen harag, nincsen düh, vagy ha igen, akkor a szokott és szükséges harag van csu­pán, ami végül is szükséges ahhoz, hogy anekdotázónk lázba jöjjön, felpörögjön, felizzon, hogy aztán egy adott pillanatban lávafolyam­ként kizúduljanak belőle szikrát szórva az anekdoták, elsöpörve útjukból minden pogá­csát és minden feleséget.

De az anekdotázó feleségek többsége nemhogy beléfojtaná férjébe a szót, hanem éppen el­lenkezőleg: minden igyekezete arra irányul, hogy előkészítse a terepet férje történeteihez. A legegyszerűbb esetben ez direkt felszólítás formájában történik: „Azt meséld el nekik, amikor a Berda alsógatyában ment be a Szö­vetségbe!” Ilyenkor gyakran finoman kidolgo­zott összjátéknak is tanúi lehetünk. Például a férj meglepődve ráncolni kezdd a homlokát — valójában a fejében skálázik már: „Hogy is volt az?” Mire a feleség: „Na, ne butáskodj, tudod …” „Ja, igen” — kap fejéhez a társ… stb.

A segítőkész feleség elterjedt altípusa vi­szont nem elégszik meg a történet útrabocsátásában való közreműködéssel, hanem például „Az nem úgy volt!” kiáltással maga is részt kér az anekdotázó munkájából. De ez már részletkérdés. így vagy úgy, de a maga mód­ján végül is minden anekdotázó boldogul.

És amikor kezdetét veszi az anekdotázás, mi nyugodtan hátradőlhetünk a fotelban, több dolgunk nem lesz már aznap este, nem kell beszélnünk, nem kell kérdeznünk, sőt általá­ban még nevetnünk sem kell: a legtöbb anek­dotázó azt se szívesen bízza másra.

Az anekdotázók többsége egyébként kimon­dottan szomorú, keserű, kedélytelen ember, akit már kizárólag saját anekdotái tudnak ki­zökkenteni a nyomasztó depresszióból.

Az anekdotázó megfigyelésének különös ér­téket ad az a tény, hogy kiveszőben levő em­bertípusról van szó. Hatvan évnél fiatalabb anekdotázó nincsen.

Az utánuk jövő generációknak már aligha adatik meg az élmény: nézni és hallgatni egy öregembert, aki elfeledkezve gyomorfájásáról, infarktusról, családról és arról, amire már szinte szüntelenül gondol, csillogó szemmel, gesztikulálva ebből a szétfolyós életből apró darabkákat formáz mívesen és boldogan.

És ez a legjobb dolog ebben: ha csak egy órácskára is, de boldog embert látni.