Munkástüntetés

A múlt hétfőn, gondoltam — ha már úgyis arrafelé lakom —, megnézem a vasastüntetést.

Olvastam az újságban, hogy nagyon sokan lesznek, még a Kun Béla rakpartot is lezárták, pedig az ugyancsak odébb van.

A kapun kilépve azonban, azt kellett megállapítanom, hogy az utca képe alig különbözik a más délutánokon megszokottól: anyukák terelgették gyermekeiket a környékbeli óvodák felől, nyakkendős, diplomatatáskás minisztériumi dolgozók és bankhivatalnokok lépdeltek a Körút felé, a Honvédelmi Minisztérium elől Zsigulik rajzottak ki, néhányan pedig — hadnagytól lefelé — gyalogosan célozták meg a Néphadsereg utcai Tokaji borozót. Vasas egy szál se.

A Szófia étteremhez érve azonban már fülembe csapott a hangszórók harsogása. De a Kossuth-szobor körül még mindig alig lézengett pár ember.

„No, itt se lesznek már sokan” — gondoltam magamban éppen, amikor fölcsattant a szónok hangja: „Örülök, hogy ennyien összejöttünk!”

Miközben elértem végre a tüntetőket, akiknek számát ötezer körülire becsültem, persze lehet, hogy negyvenezren voltak, de akkor a tavalyi Kossuth téri összejövetelek létszámára vonatkozó adatokat kell utólag módosítani, szóval miközben beértem az események sűrűjébe, azon töprengtem, hogy vajon mennyire kell örülni annak, hogy tucatnyi szakszervezet, két szocialista és egy kommunista párt együttesen ötezer embert képes ma mozgósítani…

Vagy harmincezret…

Ráadásul, mint hamarosan kiderült, a „kemény magot”, a hangadókat aligha ők mozgósították.

A tüntetés ugyanis, mint ezt sétám során megállapítottam, három, élesen elkülönülő részből állt.

Legbelül és legfelül, a parlamenti lépcsők tetején strázsáltak a tévések, videósok, fekete dobozosok {?), újságírók és a szónokok.

Lejjebb, a lépcső körül egy sor fegyvertelen rendőr és egy sor kék szalagos rendező állott.

E Cordon sanitaire után következett a táblákat magasba emelő, tapsoló, fütyülő, pfujjoló, jelszavakat skandáló „kemény mag.”

Szokásom szerint alaposan szemrevételeztem, tanulmányoztam a táblák feliratait. A „Miniszter úr miből vásárol?”, „Áldozatot már hoztunk. Mi az értelme?”, „Magyarország ne legyen a koldusok országa!”, „Európai árakhoz európai bért!” stb. típusú följajdulások mellett érdeklődéssel olvasgattam azon hagyományos szakszervezeti megnyilvánulásokat, mint például: „Kommunista párt, fizesse a kárt!”, „Kommunista bitangok!”, „Márciusban Újra Kezdjük!” és „MSZMP=MSZP”.

A körülbelül ezer-ezerötszáz fős centrumból kifelé sétálva aztán eljuthattam a tüntetés harmadik szférájába.

Itt kényelmesen, békésen lehetett jönni-menni. A zömmel aktatáskás vagy reklámszatyros közönség pár fős csoportokban, ritkásan ácsorgott a füvön, a MÉM és a múzeum előtt, a villamosmegállók körül.

Meghökkentő módon, rengetegen álldogáltak egyedül. Soha még tömegben nem láttam ennyi magányos embert.

Hallgatták vagy inkább hallották a távolból — és egy kivételével papírból — harsogó szónokokat, és hallgattak.

Itt, a harmadik körben nem volt se fütty, se transzparens.

Itt csend volt.

Mikor a szakszervezeti főtitkár — mint később kiderült, műsoron kívül, úgy látszik, ott fönn is érződött, hogy nem stimmel valami — a mikrofonhoz lépett, a tüntetésnek ez a legnépesebb, hallgatag köre szépen oszladozni kezdett.

Gondoltam, meghallgatom, mit mondanak a némák, mert tudtam, hogy mondanak valamit, csak nem ott a téren, ezért lépteimet a Markó utcai borozó felé irányítottam. Útközben, a Néphadsereg utca sarkán egy sofőröstül várakozó kék Zsiguli és egy fekete Volga keltette föl figyelmemet.

A kocsmába azonban nem fértem be, az utcáig állt a sor.

Szomjasan kellett hát konstatálnom visszafelé menet, hogy a Zsiguli és a Volga már nem áll ott a sarkon, és jár már a villamos és a troli is.

De a lépcső előtt zajlott még a tüntetés. Mire odaértem, már javában zúgott a „Ruszkik haza, ruszkik haza!’’. Az aszfaltot szőnyegként borították el a Szocialista Párt miszlikbe tépdesett röplapjai.

„Gyerünk a tévéhez!” — üvöltötte valaki.

„Ki a zsidókkal!”

Elindultam hát hazafelé. De előbb még — nem bírtam megállni — az egyik, szintén szedelődzködő kék szalagos rendezőnek: „Most jobb?”

A vasas (?) megvonta a vállát és némán elnézett mellettem.

Arcát pirosra festette egy mellettünk megnyújtott és magasra emelt szocialista röpcédula lángja.

Bächer Iván