Vásárlás

„Bármikor jöhetsz, csak fél egy és egy között ne, mert akkor jön a zsömlekenyér” — mondta egyik kedves, idős, józsefvárosi barátnőm.

A zsömlekenyér e tájon életmód-meghatározó tényező. Mint ahogy az a marhamáj, a disznóköröm, a csirkefej — ama dráma nem játszódhat például hétfőn —, a rozskenyér, a juhtúró, de egyre inkább az olaj, a cukor vagy a liszt is.

Meséli egy svájci barátom, hogy feléjük a vásárlás nem irodalmi téma: a vásárolni szándékozó polgár lemegy a boltba, sőt a boltjába, és vásárol. Nem készít előbb furfangos terveket, nem tanulmányozza előzetesen a naptárt, nem épít ki előbb szívós munkával kapcsolatokat, nem készít elő zsebében külön pénzt, amit azért ad majd, hogy fizethessen; nem: egyszerűen csak lemegy a boltba és vesz négy szelet húst vagy két liter olajat, tekintet nélkül évszakra, napra, napszakra vagy a kereskedelmi dolgozó egészségügyi, családi és kedélyállapotára. Ráadásul a vásárló azon a tájon már készpénzt se gyürkész zsebébe vásárlás előtt, hanem holmi kártyákkal fizet.

Boldogtalan nép lehet az a svájci… Semmi izgalom, semmi lelemény, semmi életrevalóság. Csoda, hogy még a térképen vannak.

Igaz, hogy nagyon idős emberek azt állítják: a vásárlás errefelé sem volt mindig és mindenkinek emberpróbáló tevékenység.

Mondják, hogy — legalábbis polgári körökben — előadódott, hogy a gazdaasszony kifáradt a hallba, fölvette a telefont — és bevásárolt.

Sőt, a készpénzfizetés mellőzése sem csak a túlfejlett kapitalizmusban fordult elő. Felírókönyvnek hívták azt a kölcsönös bizalmon alapuló intézményt, mely a magyar falusi és városi kisboltokban szolgált e célra egykor.

Nálunk manapság a vásárlás komoly előtanulmányokat, rátermettséget, leleményt, nem utolsósorban némi készpénzt és mindenekelőtt rengeteg időt igénylő tevékenység.

Sokféle vásárlás van. Különleges álló-, pontosabban járóképességet követel meg például a cipővásárlás, ami további roppant idegi megterheléssel járhat, ha feleségünket kísérjük el cipőbolttúrára.

De váratlan élményekben lehet részünk a mind ritkábban előadódó könyvvásárlás alkalmával is. A minap például, mikor egy magáról megfeledkezett vásárló a blokkolás után visszament és még egy kötetet leemelt a polcról, az egyik legpatinásabb pesti könyvesbolt dolgozója mutatóujját fenyegetően lóbálva ekként fogalmazta meg a szocialista könyvkereskedő hitvallását: „De több könyv aztán ne legyen!”

De izgalmas feladat például este nyolckor a Nagykörúton villamosjegyre szert tenni — ez persze februártól már senkinek sem jut majd eszébe —, vagy megemlíthetjük a bátrak sportját, az üveg visszaváltást.

Remélhető továbbá, hogy külön tanulmányban lesz még alkalom a magyar patika egyedülálló hangulatú intézményére vissza térni.

De az igazi kaland mégiscsak az élelmiszer-vásárlás. Annál is inkább, mert ez már vérre megy.

Ennek is sokféle típusa ismeretes. Ha délután a közértben előttünk álló sorstárs kosarában kenyeret, tejet és két üvöltő gyereket pillantunk meg, akkor nyilvánvaló, hogy napi alapbevásárlásról van szó csupán.

Ha a kasszánál komor tekintetű, melegítős urat látunk, aki két ujja között undorral mutat föl egy ötdekás élesztőt, akkor biztosak lehetünk abban, hogy úgynevezett kiegészítő bevásárlásnak vagyunk tanúi, magyarán a kollégát lezavarták.

Nagyobb háztartásoknál ünnepi esemény lehet a fizetésnapot követő havi alapbevásárlás, valamennyiünk emlékezetében még élénken él a mind visszafogottabb karácsonyi káposzta- és halroham, és különleges — bár mind gyakoribb — aktus az áremeléseket megelőző felvásárlás, más néven kifosztás, mely megfelelő intenzitással űzve maradandó idegrendszeri elváltozásokkal járhat.

Az élelmiszer-beszerzés eme hagyományos, „kosaras” formái azonban — úgy tűnik — az idén új megoldásokkal bővülnek majd.

Mind több városi családfő kerekedik föl, utazik el falusi ismerőséhez, rokonához, vagy egyszerűen csak hogy becsöngessen az első szimpatikus portán, hogy az állam szíves közreműködését mellőzve gondoskodjon családja hús- és egyéb mezőgazdasági termékekkel való ellátásáról.

Az is várható, hogy az év második felétől mindinkább dollár vagy arany kerül majd a századvég batyuzóinak briftasnijaiba.

Mivel a MÉM vezetőin kívül — nekik van egyébként egy csinos kis belső boltjuk — ma már minden polgár előtt világos, hogy az év végére hús nem lesz e honban, egyre többen térnek át a naturális gazdálkodás, az önellátás évezredeken át jó bevált módjára: mind több hobbikertben kárálnak a tyúkok, lapulnak nyulak a ketrecekben, de már olyan vélekedéssel is találkozni, hogy a kecske kimondottan jól bírja a központi fűtést…

De azért még nem kell kétségbeesnünk. Ma még laktató és olcsó táplálékhoz juttató hatjuk magunkat és szeretteinket — föltéve persze, ha elfeledkezünk munkáról, pártharcokról, hazáról és istenről, és a nap huszonnégy órájában az elsődleges szükségletek kielégítése érdekében mozgósítjuk minden szellemi és fizikai erőnket.

A legokosabb reggel hétre kimenni ehhez a piacra vagy a csarnokba és beállni két— három sorba. Ez laikus számára nehezen megoldható feladat, ám könnyen abszolválható, ha tisztában vagyunk azzal, hogy sorstársaink is egyszerre több sorban állnak — képviselőik révén.

Nem mindegy természetesen, hogy melyik sorban állunk. Legcélszerűbb a főleg — mondjuk így — egyszerűbb öltözetű, öregasszonyok által, egy lezárt üvegablak előtt képződő sorba állni.

Itt ugyan még nem árulnak semmit. De fognak!

Vigyázni kell azonban arra, hogy — ha csak nem engedtük meg magunknak az állattartás luxusát — vajon emberi táplálék megszerzését tűzték ki maguk elé célul a sorunkban állók. Ez könnyen kideríthető a diskurzusból. Bár sajnos előfordult már közepesen fejlett társadalmunk történetében, hogy nyúlpépből, marhalépből (20 forint ma is kilója!), avagy libafejből készült különlegesség asztalra került…

De ha körültekintőek vagyunk, akkor marhaszív, marhatüdő érkezik hentesünkhöz, a baromfisnál pedig pulykaszárnyhoz, far-háthoz, nyakhoz lesz szerencsénk. Ehhez még vásárolunk véreshurkát, ez mindig lesz, ezt bármiből lehet készíteni, ha van elég seprű a vágóhídon, disznósajtot, amivel hasonló a helyzet, viszont ennek már nyolcvan körül van kilója, az MDF-piacon beszerzünk nagyobb tétel krumplit, a közértben zsírt és almabort, és ha ehhez hozzávesszük a napi kenyérszükségletet, akkor is kihoztuk a heti kosztot száz—százötven forintból fejenként.

Tökéletes étrend állítható így össze. Reggelire: zsíros kenyér — egyébként ez a termék tökéletesen helyettesíti az olajat, a vajat, a felvágottat és az édességet —, hideg hurka, estéről marad zaft, sült krumpli — persze jól megrakva zsírral —, disznósajt. Ebédre adhatunk hurkát, zsíros krumplit, erdélyi szárnypörköltet (azért erdélyi, mert nincsen benne pirospaprika), nyaklevest, melynek maradéka másnap átalakítható berántva és kis joghurttal krumplilevessé, paprikáskrumplit (maradékjából másnap grenadírmars készül), tepsis krumplit, sült krumplit, főtt krumplit, vasárnapra jöhet a jó vaskos szalontüdő. Vacsorára zsíros kenyér, fokhagymás zsírban sült pirítós, zsíros krumpli — de ha a gyerek szájába adagolunk pár evőkanál zsírt, azzal is tökéletesen biztosítottuk a fejlődő szervezet számára szükséges kalóriamennyiséget.

Mindehhez — tekintve, hogy a tej és a gyümölcslé módfelett meghajtja az emésztőrendszert — almabort iszunk — teli van vitaminnal! —, melyet a gyerekeknek fölhígíthatnuk kevés vízzel.

És ha mindehhez még azt is hozzászámítjuk, hogy ezen étrend betartása esetén garantáltan tíz—húsz évvel kevesebbet kell élnünk — nos, akkor igazán nem mondhatja senki, hogy nincsenek itt még tartalékok.

BÄCHER IVÁN