A történelemállat

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy történelemállat.

Hogy miért volt, mióta volt, milyen volt külsőre és milyen belsőre, azt nem tudta senki kisember.

A történelemállat olyan irdatlanul nagy volt, hogy kisember annak testét soha át nem foghatta tekintetével, soha kisember a történelemállat szemébe nem nézhetett — el is terjedt olyan vélekedés, hogy ez a szörny vak —, soha kisember a történelemállatot meg nem szólíthatta, soha meg nem kérdezhette tőle: „Mit akarsz, hová igyekszel, mire való vagy te, rettenetes baromállat? Miért taposol agyon folyton engem, miért nem hagysz ennem, innom, dolgoznom, szülnöm, élnem, temetnem és temettetnem békén?”

A történelemállat évek, évtizedek, de inkább évszázadok óta csak poroszkált, trottyogott, zúdult ezen a tájon, közönyösen és vakon — nem előre, nem erre vagy arra, hanem összevissza, körbe-körbe, ide és oda hatalmas, szőrös, és büdös, nem lábaival, nem is patáival — hisz patája a lónak és az ördögnek van, s mindkettő kedves emberi lény —, hanem érzéketlen, hatalmas, kőkemény járó-taposószervével a bakmanccsal.

Ezzel járta — tap-tap-tap-tap, akár a kőszobor — a maga titokzatos útját a történelemállat, belegázolva a kisemberek életébe, mely élet nem is állt tulajdonképpen másból, mint menekülésből a szörnyű bakmancsok elől.

A történelemállat néha jobb kedélyre derült, persze soha kisember nem tudta előre: mikor, miért és meddig, de ilyenkor kegyesebben trappolt.

Ezekben a ritka és megbecsült periódusokban a kisemberek közül a szerencsésebbek, ügyesebbek és életrevalóbbak, és persze az erőszakosabbak, gorombábbak és kegyetlenebbek, szakadatlanul szenvedve ugyan a szörny szagától, süketítő fújtatásától, a rájuk vetülő sötét árnyéktól, de el tudták kerülni a bakmancsok útját, roppant összpontosítással, ugrásra, menekülésre, elrejtőzésre való állandó készültséggel, mozgósítva saját és elődeik keserű tapasztalatait, nagyjából kiismerve a bakmancsok mozgásának természetét, be tudtak sorolni valahová a has alá, a lábnyomok közé.

Aki jó helyet fogott ki magának, középen, a has alatt, annak aztán maga és családja érdekében minden erejével vigyáznia kellett azt. El kellett a jó hely közeléből taszítaniok minden idegent, minden betolakodót és minden szerencsétlen könyörgőt.

A szerencsésebbek egyszerűen öröklés útján jutottak a jobb helyekhez, mások, a tehetősebbek és élelmesebbek fölvásárolták, hogy aztán versenytárgyalásokon értékesíthessék, vagy egyszerűen bérbeadhassák azokat.

Persze a kisemberek világa, sehol, se középen, se szélen, sem a biztonságban, sem a bakmancsok közvetlen közelében, nem volt ilyen egyszerű, egysíkú, egyoldalúan kegyetlen és kisembertelen.

Nem tudni miért, de ezen kisemberek közül sokan — bár életük túlélet volt csupán, mégis — meg tudták őrizni, és képesek voltak átörökíteni a történelemállat által megvetett és gyűlölt értéket: a kultúrát, a szolidaritást és a szeretetet.

Mindez élt és munkált a rusnya állat árnyékában is — de csak mégis, csak annak ellenére, csak csakazértis.

A történelemállat csak szerencsés, ritkán előforduló rövid ideig tartó periódusokban poroszkált kiszámíthatóan.

Gyakran — senki kisember nem tudhatta pontosan előre, hogy mikor és miért — megzavarodott, megbokrosodott, vagy egyszerűen csak berúgott, lábai összeakadtak, botladozni és csámpázni kezdett, föl-fölbukott, és ilyenkor aztán természetesen nyomott, taposott, pusztított válogatás nélkül mindent és mindenkit alant.

Máskor meg belelépett valamibe, valami szögbe, tüskébe, vagy — mert ez is előfordult — egy-egy haragos kisember harapott bele, s ilyenkor aztán hol erre, hol arra toppant félre, attól függően, hogy melyik lábával történt a baleset.

Így vonult a történelemállat sokáig, az alant lévők már szinte megszokták a megszokhatatlant, úgy gondolták, ez mindörökké így marad, a szörny már mindörökké járja a maga útját, körbe-körbe, vakon — felettük.

És ekkor váratlan dolog történt.

A történelemállat valami rejtélyes okból elgyöngült, megszédült, megtántorodott, lábai elernyedtek — igaz: alaposan össze voltak harapdálva.

Az alant élők óvatosan és szorongva nekiveselkedtek, hogy megszabaduljanak tőle, odébbtessékeljék az emberi élet útjából, fölrepítsék, mint valami luftballont, esetleg feloldják, szublimálják a világban.

Már-már úgy tűnt, hogy ezt az igyekezetet siker koronázza, de akkor az állat összeszedte maradék erejét, és sem el nem ódalgott, mint a tapintatos, öreg macskák, ha megérzik önnön végüket, sem el nem röpült, mint az utolsó útjukra induló gólyák, amik tudják, hogy nem lesznek már képesek átkelni a tengeren — nem, a történelemállat csak azért szedte össze maradék erejét, hogy egy hatalmas üvöltéssel, gennyet és szennyet okádva, könnyet és vért fakasztva rázuhanjon az alatta lévők egy részére.

A történelemállat nem hazudtolta meg önmagát: még pusztulásával is pusztított.

A túlélők aztán nekiláttak a szörny tetemének eltakarításához — persze esett néhány per és kivégzés ezzel kapcsolatban —, de hát a végén mégiscsak az örvendezés, a munka és szeretet maradt meg csupán.

Pontosabban az elején.

Mert ennek a mesének még nincsen vége.

BÄCHER IVÁN