Búcsú

Mit csinálna most? Aláírna, vagy nem írna alá? És ha aláírna, mit írna alá? Melyiknek a listáját az eddigi hat „párt” közül, amelyik „megőrizte egységét”?

Ülne a rajzasztal előtt, mint mindig, ülne megszokott rekvizitumai között: vonalzók, pauszok, ceruzák, tustollak, zsilettek, ollók, számológépek és macskák között, és rajzolna napi tizenöt—tizennyolc órát most is …

De azért közben járna a feje. Újságot ugyan nem olvasna, de a rádió halkan szólna hajnalban — Iám, milyen jó, ha az ember férje süket egy kicsit —, és délutántól beharsogna hozzá — szobája egybenyílik a hallal-konyhával — a duma, a vita, az élet, a Híradó, a Napzárta, a szüntelen baráti-családi kommentár, magyarázat, üvöltözés, lelkendezés — nem, az nem — jövendölés, ölremenés, emlékezés és emlékeztetés…

Ő alig-alig szólalna meg. Ülne csak a rajzasztalnál és rajzolna és rajzolna …

De azért járna a feje egy-egy részletrajzzal való bíbelődés közben, járna a feje, talán megfordulna benne, hogy így kellett ennek lennie, ez volt a „történelmi szükségszerűség”, de alighanem hozzágondolná: „Azért ez csúnya munka volt fiúk…”

Mit csinálna most? Aláírna, vagy nem írna alá?

Mert azért neki többe van ez… többe lenne ez…

Nem ez, nemcsak ez volt az élete. Az ő élete mindenekelőtt az a pár épület volt, amit tervezett, az a pár ezer tanítvány, akit tanított, az a család, amelyet mindenek ellenére egyben tartott, és az a két gyerek, akik közül az egyik — istennek hála — én lehettem.

Nem ez volt az élete, nemcsak ez, de azért életének jelentős, szerves része volt ez is, a kommunistaság, nem tudom őt enélkül elképzelni.

Mit jelentett ez? Nem itt és most tudom én azt megírni. Nekem is többe van…

De egy dolgot mindenképpen jelentett: hűséget.

Persze ez a hűség nem hatalomhoz, nem kiváltságokhoz, nem fegyverekhez való hűség volt — elbeszélésekből értesült ő ilyesmikről.

Nem tudom, mi volt ez a hűség, csak azt tudom, hogy volt.

Talán egy kicsit az volt, hogy az igazán fontos dolgokból neki csak egy lehetett: egy férje, egy munkahelye, egy hivatása, egy meggyőződése és egy pártja volt. Természetesen hű maradt néhány tévedéséhez és illúziójához is. Rímelne ide: bűnéhez, de hát ő ilyesmire nem tett szert soha.

Hűséges maradt ifjúságához, amely annak ellenére volt szép, hogy az átkos ötvenes évekre esett, társaihoz, barátaihoz, azokhoz a hű emberekhez, akiknek volt egy olyan illúziójuk egyszer, hogy olyan társadalom építésének részesei — fáradt vagyok nem közhelyeket írni —, amelyben az emberek sorsa nem a születés pillanatában dől el, ahol nem szükségszerű, hogy a pincér tahó, a szakmunkástanuló analfabéta, az állami gondozott bűnöző és a titkár részeges kurvapecér legyen…

Mit csinálna most?

Ülne a rajztáblánál, és rajzolna, ahogy ,az utolsó másfél évtizedében rajzolt, mert érezni talán, hogy kicsit elforgácsolta az életét, egy kicsit szétszórta elképesztő tehetségét; ülne az asztalnál és rajzolna, hogy behozza valahogy azokat az éveket, amelyek tanítással, tanszékkel, kollégiummal, táborokkal, kirándulásokkal, taggyűlésekkel, szakérettségis tanfolyamokkal és családdal, főzéssel, receptek ezreinek szortírozásával, gitárfogások jegyzetelésével, orosztanfolyammal, szilveszteriműsor-készítéssel, lakberendezéssel mentek el…

Ülne a rajzasztalnál, és rajzolna, most már pénzért, hatvanéves koráig semmit nem csinált pénzért. Az Ybl-szakkörért — évekig zúdította a melósgyerekekre Platónt és Mozartot, Kozma Lajost és Borominit, Hérodotoszt és Marxot — kapott tiszteletdíjából operabérletet vett a szakkör tagjainak. Soha tanításért nem fogadott el pénzt, és hatvanéves koráig tervezésért sem, és amikor ezen utóbbi elvét feladni kényszerítették a körülmények, emlékszem, apám zokogott, mint egy kölyök, ő pedig ült a rajzasztalra hajolva a lámpafényben, és rajzolt. Ahogy rajzolna most is, összeszorított szájjal, persze ahogy én elképzelem, ahogy én elképzelni szeretném; nem párnán ülne, nem fájdalomtól eltorzult arccal ülne és rajzolna, de ha nem fájna, akkor is szomorúan ülne ott, és rajzolna, és rajzolna, és rajzolna — és nem írna alá már semmi mást, csak a terveit.

De hát nem ül ott többé.

Mit csináljak immár én?

Nekem most már hozzá is hűségesnek kell lennem.

Úgy érzem, egyelőre nem írhatom nevemet semmi más, csak saját kézirataim alá, amelyekben róla kell hogy szóljak, és a hozzá hasonló emberekről, akikkel a történelem mindig csak történt — ha néha hitték is egy-egy pillanatra, hogy ők csinálják —, de akik mindennek ellenére megmaradtak tisztességesnek, méltóságteljesnek és szépnek.

Nem vagyok megkönnyebbült, se büszke, se lelkes — szomorú vagyok csak, helyette is szomorú, s ha kibírom, csak azért bírom ki majd — hazugság, hogy „megy tovább az élet” —, mert rengeteg a dolgom.

Bächer Iván