Magyarország, 1989. szeptember 1.
BÄCHER IVÁN
Sajtótörténeti csemege került kezünkbe a minap. A Magyarország című lap 1993. évfolyamának 32. száma. (Főszerkesztő: vitéz Balfy Balogh Béla, ára 350 forint.)
Az alábbiakban ebből idéznénk egy rövid kis anyagot. A cikk címe: Ámál néni megnyugodhat.
„Hol lakik Amál néni?” kérdezték gyakorta a család tagjai szegény igaz magyar nagyanyám igaz magyar unokatestvérétől. „Vöstellem mondani gyevekek: Sztalin úton” — válaszolta mindig bocsánatkérő mosollyal az idős nagyasszony.
Amál néninek — ha élne — ma már nem kellene „vöstellkednie”. Sztálin és eszmetársai nevével szennyezett közben, utcában, téren, sorban immár magyar ember nem lakik.
Az utcanevek radikális rehabilitálása a nyolcvanas évek legvégén kezdődött, a néptől elidegenedett, pontosabban ahhoz soha nem tartozó hataloméhes kis szekta elvakult vezetőinek és szolgalelkű tagjainak nevét viselő utcák újra (vissza-) keresztelésével.
Ekkor vesztette el utcáját, terét, többek között Alpári Gyula, Bokányi Dezső, Bolgár Elek, Dimitrov, Fürst Sándor, Hámán Kató, Korvin Ottó, Kulich Gyula, Kun Béla, Landler Jenő, Lengyel Gyula, Wilhelm Liebknecht, Martos Flóra, Makarenko, Molnár Erik, Pogány József, Sallai Imre, Schönherz Zoltán, Szamuely Tibor, Ernst Thalmann, Varga Jenő, Zalka Máté.
A kilencvenes évre nyilvánvalóvá vált, hogy nem viselheti tér, körút, utca olyan végsőkig kompromitálódott történelmi figurák nevét, mint Marx, Engels, Lenin …
Még ebben az évben „útvesztettek” lettek mindazok, akik fegyverrel segítették elő, gyakran szent magyar vért is ontva, hogy hazánk egy hatalmas birodalom gyarmatává váljék: például Kilián György, Lékai János, Osztapenko, Pesti Barnabás, Ságvári Endre, Steinmetz kapitány, Tolbuhin és az állhatatlan Bajcsy-Zsilinszky.
Természetes ma már, hogy kilencvenegytől nem őrzi utca Rajk László, Sólyom László, Pálffy György és Nagy Imre nevét sem. Végül is az a tény, hogy valakit elvtársai megöltek, még nem feledtetheti el azt, hogy hozzá is tartozott életében a megboldogult.
A dolgok logikájából következett, hogy kilencvenkettő tavaszán már azoknak sem viselhette utca a nevét, akik lepaktáltak, szimpatizáltak. szóba álltak a fenti csoportokba tartozókkal. Jól megvan a magyar Ady Endre, József Attila, Károlyi Mihály, Szabó Ervin, Szakasits Árpád vagy Veres Péter utak és utcák nélkül is.
Magától értetődően szűntek meg az olyan elnevezések, mint Alkotmány, Április 4., Békeharcos, Felszabadulás, Ifjúmunkás, Május 1., Munkásőr, Munkásotthon, November 7., Rendőr.
Nemzeti önérzetünket mélyen sértette minden olyan elnevezés, amely sokat szenvedett nemzetünket a keleti imperialista szomszédra emlékeztette. Évtizedünk elején sorra tűntek el Csajkovszkij, Herzen, Gogol, Majakovszkij, Puskin nevét feltüntető utcatáblák.
Végre kilencvenkettő őszén, a rendkívüli választások után kimondatott a határozat: magyar fővárosunk magyar utcái csak magyar emberről neveztessenek el. Ekkor került le a tábláról többek között Bálint György, Bródy Sándor, Hatvány Lajos, Nagy Lajos, Radnóti Miklós, Szép Ernő, továbbá Bihari János, Csermák és Lavotta neve.
Ezen intézkedések szellemében a múlt héten javaslat érkezett az elöljárósághoz a Bem tér, továbbá a Damjanich és Dembinszky utcák névváltoztatására is. Valóban: volt nekünk tábornokunk, magyar, bőven!
Más kezdeményezések viszont a Beethoven utca elnevezését sérelmezik. Köztudomású, hogy a manapság már amúgy is csak marginális rétegek előtt ismert Beethoven kedvenc szerzője volt annak az úrnak, akinek nevét évtizedekig viselte a mi Dudás kőrútunk.
Csak érdekességként említjük meg végül, hogy ezen javaslat ellen jegyzékben tiltakoztak az MKP, az MSZMP, az MSZDP, az SZDSZ, az MDF és más szervezetek emigrációban élő vezetői …
BÄCHER IVÁN