Lekvár

Bizonyára sok férj olvassa ezen sorokat — csökken ugyan a példányszám, de még így is sokan —, akinek felesége most éppen kint ül a konyhában a hokedlin fáradtan, megtörten és keveri a lekvárt. Mert a lekvárt keverni kell, különben odakap.

Legtöbb háztartásban nyilván baracklekvárt kevernek a lábasban — üstöt már csak igen kevés helyen használnak —, rekord barackter­més volt az idén, bár ez az árakon alig-alig látszik, de hát millióknak van saját barack­fájuk …

Alighanem sokan, mind többen vágnak bele a szilvalekvárfőzés igen fáradtságos műveletébe. A szilvát ugyanis nem elég csak meghámozni, kimagozni, félbevágni, leforrázni, néhány órát kevergetve főzni; a szilva sokkal szívósabb gyü­mölcs, nehezebben adja meg imagát, a szilvát még magjával kell órákig főzni, aztán kima­gozni, aztán még tovább a cukorral főzni, és főzni a végkimerülésig.

Akinek kertje van, az kisebb tételben készít eper-, málna- és ribizlilekvárt is, aki meg er­dő közelében él, az csipkebogyó-, kökény-, sza­móca-, somlekvárral is kedveskedik magama­gának. De a háziasszonyok többsége mégiscsak a baracklekvár sárga krémjét, és a szilva mély sötét masszáját kevergeti hajnalig.

Persze, akinek esze van, az mindinkább át­pártol a szilvához. Miért jobb a szilva, mint a barack, amikor rosszabb?

Mindenki tudja la választ: míg a barack egy szezonig bírja, a szilva évekig, gyakran fél év­tizedig is eláll.

Ahol a kamrában, fönn a magasban, ott so­rakozik húsz, huszonöt üveggel, ott már meg­nyugodhatnak egy kicsit: ha majd nem lesz cukor, lehet lekvárt tenni a teába, ha majd nem lesz vaj, felvágott, lehet lekvároskenyeret nyomni a gyerek kezébe, ha majd nem lesz darált hús, tejföl, sajt, lehet lekváros tésztával feldobni a vasárnapi ebédet, ha majd nem lesz csokoládé és cukorka, lehet lekvárt majszolni kanállal; ha lekvár van, akkor valahogy min­dig lesz.

Persze, aki már tudja, érzi, hogy lassan el­indultunk a lekvárosodás felé, az már régen felstószolt a felső polcokra a lekvár mellé hegy­számra gyufát, mert az igen könnyen tud nem lenni, halomba szappant, mert az csoda, hogy még van, és persze gyertyát, petróleumot, szá­raztésztát minden mennyiségben; konzervek garmadáját, mert soha nem tudni, mi nem lesz, most még csak azt tudni, hogy hús nem lesz őszre. Hát igen, aki figyelt, az pontosan tudta tavaly, hogy az idén már nem lesz hús az ősz­re, dehát húst, legalábbis városban igen nehéz elraktározni, mindenesetre, akinek van valamelyes tőkéje, az vehet néhány füstölt combot, több tucat húskonzervet és egyáltalán lassan érdemes mindenből venni, mert ki tudja mit visz a jövő.

Ti, szomorú férjek, akik most ott szuszogtok a fotelban, ha még nem volt nálatok lekvár­főzés, azonnal szedjétek össze magatokat, men­jetek le, és kerül, amibe kerül, vegyetek leg­alább félmázsa barackot, szilvát ha pedig már kinn rotyog a tűzhelyen a lekvár, akkor is tápászkodjatok fel, menjetek ki a konyhába, bámuljatok bele egy kicsinyt a lassan meg-megbuggyanó aranyló sárga, vagy fémesen csillogó kékesfekete masszába, nézzétek meg jól, ott remeg, forr, rotyog a jövőtök. Nézzétek, bá­muljatok, ne törődjetek a meghökkent pillantá­sokkal, a kérdésekkel: hogy „mi van, na mi van már?”, csak bölcsen mosolyodjatok el ma­gatokban, bámuljátok a lekvárt, s közben szó­rakozottan simogassátok meg az ettől végképp elhűlő asszonyt, simogassátok meg, de ne vá­laszoljatok semmit az értetlen kérdezősködésre. Ne mondjatok semmit, nem kell szegényt meg­ijeszteni; elég ha csak ti tudjátok, egyelőre, hogy rossz idők jönnek, nagyon rossz idők…

De legalább van lekvár.

BÄCHER IVÁN