Magyarország, 1989. június 16.
BÄCHER IVÁN
A mi családunkban soha senki meg nem bocsátott. Atyai nagyapám, Papa, akinek csinos paszománygyára volt Angyalföldön, soha nem bocsátott meg dédanyámnak, amiért az fanyalogva vette tudomásul a jóképű, jómódú, de hát kereszténynek éppen nem mondható fiatalember családba kerülését. 1918-tól a hatvanas évek kezdetéig hetente találkoztak, évtizedeket laktak egy lakásban, de Papa mindvégig szigorúan tartotta magát a botrányba fulladt háztűznéző napján fogant elhatározásához, miszerint anyósával való minden közvetlen érintkezéstől tartózkodni fog.
Ha már végképp elkerülhetetlen volt valami kommunikáció, akkor egy harmadik személy segítségéhez folyamodott: „Légy szíves, mondd meg neki, hogy…” és rámutatott a mellette ülő szegény, süket öregasszonyra.
A Papa, amúgy, az egész családra meg volt sértődve. Harmincban tönkrement, testvére elkártyázta a gyárat, de ezért nem a testvérére haragudott, azzal mindvégig remek viszonyban maradt, hanem felesége családjának nem tudta megbocsátani a zuhanást, és úgy állt bosszút, hogy másfél évtizedig akkurátusan nem csinált semmit, csak kávéházba járt, és a hétvégéken kiment az evezős klubba az övéihez. Közben nagyanyám és dédanyám fűzőszalont nyitottak a Teleki Pál utcai kétszobás lakásban, hogy valahogy eltartsák őt és a családot; nagyanyámnak három gyereke volt már akkor.
Aztán negyvennégyben Papát bevitték a gettóba, amit viszont sógorának, nagyanyám bátyjának nem bocsátott meg a Papa soha.
Nagyanyám bátyja ugyanis egy hírhedten szélsőjobboldali lapnál volt újságíró, igaz, hogy aztán észbe kapott, és emberek tucatjait menekítette, bújtatta bátran.
Egyébként ő sem volt megbocsátó típus.
Például nem tudta a kommunistáknak megbocsátani — többek között egyik húga, sógora, két unokaöccse is az volt —, hogy orvul átvették a hatalmat. Olyannyira nem tudta ezt elnézni, hogy 1948-tól Münchenben folytatta publicisztikai munkásságát egy rádióadónál, amely mellesleg a napokban nyit irodát Pesten.
Fia elvette a lányát az említett szélsőjobboldali lap főszerkesztőjének, akinek a Népbíróság nem tudta megbocsátani háborús bűneit.
Ez a fiú viszont, aki egy nagy magyar író nevét viseli (közbevetve: ennek az írónak az utókor máig nem tudta megbocsátani, hogy tehetsége mellé, szociális-érzékenység is társult), ez a fiú, akinek apósát fölakasztotta az új rendszer, ez a fiú nemcsak ezt a rendszert gyűlöli onnan idegenből, hanem a saját apját is, akinek nem tudja megbocsátani, hogy nyolcvanéves korában feladva elveit, mégis csak hazalátogatott a kommunista Magyarországra.
A fiú azóta, tizenhét éve, nem áll szóba egyedül élő apjával, aki mellesleg elveszítette kint élő egyetlen unokáját is, mert valamit az sem bocsátott meg neki, hogy pontosan mit, azt már nem tudom; az az országnyi város, ahol most ők engesztelhetetlenségüket ápolják, nagyon messzi van.
Míg tehát apai nagyanyám egyik testvérének családja a kommunizmusnak nem tudott megbocsátani, addig másik testvérének családja, mindenekelőtt ennek a húgnak a férje, aki minden visszaemlékező szerint páratlanul okos, eredeti ember volt — és kommunista, senkinek nem bocsátott meg, aki vélekedése szerint szembekerült a szocializmussal. Tehát 1956-ban szinte valamennyi barátjával szakított, egész ifjúságát megtagadta, még annak is ajtót mutatott — szó szerint —, akivel ötven éven át — a táborokat leszámítva — naponta találkozott.
Ennek a rokonomnak, persze, ezt, no meg 1957—1958-ban írt vitriolos cikkeit, nem bocsátották meg soha, hosszú betegségét nagy magányban szenvedte végig, melyet csak néhány fiatal tisztelő társasága enyhített — később ez majd nekik nem bocsáttatik meg.
Érdekes módon a családom anyai ágán sem mutatkozott nagyobb megértés.
Nagyapám sohasem tudta megbocsátani Nagymamának — mélyen katolikusok voltak —, hogy óriási botrányok közepette el kellett miatta hagynia az első feleségét. És amikor csak alkalom adódott, Nagypapa bosszút is állt ezért Nagymamán.
Se Nagymama, se Nagypapa nem bocsátotta meg anyámnak, hogy apámat választotta társul, végül azzal vigasztalták magukat, és anyámat is: „Kár, hogy zsidóhoz mentél, de egyszer még rendesen is férjhez mehetsz…”
Végtelenségig sorolhatnám, hiszen minden család végtelen.
Az az érzésem, hogy elment családtagjaim szétporladt csontjai között, valahol a néhai szív tájékán, ott csillog, és még talán ama harag napjáig is ott fog csillogni egy gombostűfejnyi remény. A megértés és a megbocsátás reménye.
Sokat gondolok mostanában apai Nagyanyám bátyjára, aki miután fia, unokája elhagyta, két évvel ezelőtt, kilencvenöt évesen megírta utolsó emberének, utolsó rokonának, nyolcvanhat éves imádott húgának, hogy gyűlöli, és soha többé nem akarja látni, mert most már nincsen bocsánat…
Naponta látom, amint az irdatlan idegen város közepén levő meghitt lakás csendjében egy aggastyán spekulálva, tépelődve, vívódva, sírva vesz sorra árvaságot, első háborút, hadifogságot, kommünt, újságokat, újabb háborút, fasizmust, emigrációt, ezt az egész szomorú kilencvenhét évet, és nem találja, nem érti, hogy hol rontotta el…
Pedig ő nem rontott el semmit.
Ezt a századot rontotta el az Isten, nagyon. Csak a reményt hagyta meg nekünk. A megértés és megbocsátás reményét.
Bächer Iván