Sóska

Róth Jenőné megkívánta a sóskát. Meg is lepődött ezen nagyon, azt ugyanis kifejezetten nem szerette, mondhatjuk, utálta. A mamája volt az oka ennek, meg a napközi.

Kertes házban kislánykodott Róth Jenőné, s később kisvárosban koptatott óvodai és iskolai padot, és napközi menzaszéket. Ez a két dolog, a szülői ház a kerttel és a napközi — ez a két, a sóska szempontjából egy irányba mutató tényező — elég volt ahhoz, hogy Róthné megutálja a sóskát vagy negyven évre.

Mert mindkét helyen gyakorta volt sóska. Otthon szedni és csinálni kellett, a menzán pedig enni a sóskát a kis Juliskának, aki álmában se gondolta volna, hogy Róth Jenőné lesz belőle egyszer. De még ezt is inkább el tudta volna képzelni, minthogy attól a perctől kezdve, amikortól szabad akarata lesz, valaha is megegye, pláne, hogy megkívánja gyermekkorának ezt a szörnyű, gusztustalan váladékát, ami megsavanyította gyermekkorát.

Szép kertjük volt Juliska szüleinek, amelyben kora tavasztól jól termett a sóska. Minden vasárnap reggel Juliska tiszte volt megszedni az ünnepi ebéd leveshúsához való sóskakazlat. Már az is szörnyű munka volt, hajolva, guggolva, ráadásul tenyészett bőven a dudva a sóska közt is. De egy fűszál nem sok, annyi sem kerülhetett a konyhaasztalra terített halomba. Mert akkor azonnal felmordult mama: „Még ezt sem lehet rád bízni, lányom!” Aztán meg kellett tisztítani a sóskát. Megtisztítjuk a sóskát, írják a szakácskönyvek. Megtisztítani. Mintha csak azt mondanánk: megmosni egy almát. Lehúzni a haját egy banánnak. A sóskalevelet nem megtisztítani kell, hanem metszőn hideg vízben átmosni, háromszor, négyszer, utána lecsippenteni minden levélnek a szárát, körömmel kiműteni a középső eret, ügyelve rá, hogy a puha levélből veszendőbe milliméternyi se menjen, mert akkor már csattant is fel mama rekedtes altja: „Még ezt sem lehet rád bízni, lányom!”

De otthon legalább nem kellett a sóskát megenni. Nem úgy a napköziben, ahol menetrend szerint érkezett a sóska. És azt egyszer ráadták a levesre. Azt nem felejtette többet el. Fenyegette őket mindig Ági néni ezzel, hogy ha nem eszik meg gyorsan a levest, akkor rámerik a második fogást. De valóságosan, legalábbis Juliskával, csak egyszer cselekedte meg. Nem ment a paradicsomleves le szegény lánynak, és egyszer csak megjelent egy fehér köpeny a piros lével félig teli tányér felett, megjelent egy merőkanál is és zutty — a vöröslő paradicsomfolt közepén máris ott zöldellt a sóska pocsolyája. Egyszer történt ez meg, az életben egyszer, de Juliska többé nem evett sóskát.

És most, negyven év elteltével egyszer csak kiment a piacra, vett fél kiló sóskát, megmosta jól, megtisztította, nyugodtan, türelmesen, nem sajnálva rá sem körmöt, sem időt, fölaprította a levelet, rádobta egy diónyi vajra, megfonnyasztotta, sózta, cukrozta, kicsit staubolta, felöntötte tejjel, és mikor férje megjött a meccsről, és megette a levest, az asszony a húshoz, főtt krumplival a sóskát föladta.

Róth Jenő jóízűen ette meg az ebédet, ugyanis mindent úgy evett, örömmel, nem válogatott, nem hagyott ott soha semmit.

Róthné reménykedett egy kicsit, hátha mond valamit az addig sosem volt sóskára férje, de nem mondott arra semmit az.

Végül az asszony félve kérdezte meg: — Jó volt?

— Jó.

— A sóska is?

— Az is.

— És… Meg sem kérdezed, miért csináltam? Amikor eddig nem csináltam soha?

— Mit kérdezzek rajta?! — mordult fel az ember. — Biztos gyerekkorodban utáltad. Otthon vagy a menzán tömték beléd. Most meg, vén szatyor, eszedbe jutott az anyád, meg a menza, vagy mit tudom én mi, és elérzékenyültél. Mit kérdezzek ezen? Hülye. Tészta nincs?

— De van — mondta szeppenve az asszony — és már szaladt is.

Bächer Iván