Népszabadság, 2000. október 19.
ÍZ-LELŐ
BÄCHER IVÁN
A múlt héten a neves gasztronómus, Láng György önéletírását olvastam el.
Miután a gyönyörű küllemű vaskos könyvet letettem, okosabbnak éreztem magam kicsit, de szomorúbbnak is. (Persze így van ez rendjén: csak a buta emberek vidámak, akik nem fogják a valót fel. Meg esetleg a nagyon-nagyon okosak, akik már nem törődnek a valóval. De én sem elég buta, sem elég okos nem vagyok, csak bajom van így elég.)
Láng úrhoz, bár személyesen párszor futottunk össze csak, mégis sok közöm van. Mindenekelőtt békebeli — vagy ami ugyanaz: mesebeli — szabók voltak neki is ősei között. Szent szakma ez, pontos, csendes, magányos és alázatos szakma. A szabó mindig a másik embert veszi tekintetbe, de munka közben mindig csak magára számíthat. Mélységes emberismeret szükségeltetik egy jó ruhához, hogy az igazán emberszabású legyen. Az igaz szabó soha nem lop, nem csal, nem hazudik, és nem vesz részt közbeszerzési pályázatokon.
Második szál, mely ismeretlenül is minket összeköt: Láng úr szinte napra akkor született, mint az én apám. Harmadszor, ő is zenét tanult hosszú évekig. Negyedszer, anyai ágon Tamásiból való, nagyapja ott volt a hitközség megbecsült rabbija — a kedves városkába is bele-belebotlom mostanság. Ötödször a háború utolsó, ám legvéresebb szakában a Szent István körút 13.-ban mentett népeket, abban a házban, amelyben apámék is éltek egy ideig, s mely házról magam is írtam cikkecskét. Hatodszor: cikkecskét írtam Láng úrról, magáról is már. Hírlapírói pályafutásomat tulajdonképpen ővele kezdtem. Még szerződésben sem álltam e lappal, mikor elküldtek interjút csinálni vele, azokban a napokban, mikor megvette a Gundelt, és nekilátott fölépíteni újra azt. Bementem a szállodába, és elhívtam őt asszonyával, Jeniferrel és a kis Simon gyerekkel a Garay piacra hurkát enni. Gondoltam, úgyse jönnek. De jöttek, így aztán volt mibe belecsomagolnom az interjút. Nagy volt még a pofám, nem tud hattam, hogy Láng úr kiállt már életében nagyobb megpróbáltatásokat is, mint hogy egy közepesen balkáni piac kellős közepén, kéregető cigánygyerekek gyűrűjében kelljen hurkát ennie. Ott, a Garayn megkérdeztem tőle azt is, honnan való, és példának okáért az 1944-es esztendő hogyan s miként telt életéből el. Ő elnézett mellettem, majd beleharapott a hurkába, és így válaszolt, miközben mosolygós szája szélén csillogott a zsírcsepp: „Isteni ez a hurka.” Tudomásul vettem. Nem akar a múltról beszélni, nem baj az, van ilyen, van, aki a múltat feledni akarja, hát tegye, ha tudja. Tévedtem ebben is. Láng György csak nekem nem akart fecsegni akkor. De most könyvében skrupulus nélkül mesél a múltról, gyermekkorról, családról, szülővárosáról, Székesfehérvárról, zsidóságról, magyarságról és arról az időről, amikor —az ő szavaival — Isten megtagadta a beavatkozást.
Elmeséli szentenciákkal súlyozott történetek láncolatában egész életét az idilli gyermekkortól kezdve a pokoli éveken és megkapaszkodás idején, a sikerek szakán át egészen a máig.
A Terítéken az életem nem csupán szórakoztató olvasmány, de elgondolkoztató is. Megtudható belőle, hogy mi a siker titka, mi a siker pontos receptje. Mitől lett a fehérvári szabó kisfiából a világ talán legnevesebb gasztronómusa, akinek tucatnyi nyelven olvassák könyveit, aki éttermek százait építette föl. Kell hozzá tehetség is, lehet, de ami biztos: akadályt nem ismerő akarat, eszelős munka, már-már elviselhetetlen pontosság, a legapróbb részletekre is való figyelés — ez minden sikernek a fundamentuma. Bizony én nagyon nem szeretnék Láng György beosztottja lenni. Drága anyai barátnőm, a könyv — mellesleg nagyszerű — fordítója, Sárközy Liga panaszolta, hogy munka közben a szerző naponta hívta föl és órákon át rágódott egy-egy kifejezésen. Mert Láng úr odafigyel minden szóra, pontosvesszőre, partedliszegélyre. Csodálatosan adminisztrálja, menedzseli és adjusztálja minden dolgát, és az egész életét.
Láng úr könyvében sok nagyszerű ételrecept is van, de életrecept csak egy: hogy ugyanis nincsenek véletlenek. Bizony, bizony szomorú dolog ez.
Bächer Iván