Borpor

Élni jó. Kár, hogy egészségtelen.

Ez a borról jutott eszembe.

Mert kétféle az ember — írnám, ha nem szeretném kerülni a mártírt, a modort, a rutint.

De hát azt nem lehet kerülni. Mert tényleg kétféle az ember: az egyik sörös, boros a másik.

Van még aztán a semmiféle ember, aki egyiket sem issza, és vagyok végül én, aki mindkettőt szívesen. Persze csak módjával. Ha módomban áll, úgy.

Módjával iszom a sört elébb, mert az esik jól, és módjával rá a bort, mert arról meg tudom, hogy egészséges.

A bor — különösen a vörös — köztudomásúlag jót tesz a szívnek, előzi az infarktust, karban tartja az emésztőrendszert és megkülönböztetetten javallott terhes és szoptatós mamáknak.

Hát hogyne innám.

A tudósok kimutatták — mint mindent, és mindennek az ellenkezőjét, kimutatták azt is —, hogy a franciáknál negyedakkora az infarktus gyakorisága, mint az amerikaiaknál. Pedig az utóbbiak szinte teljesen leszoktak a dohányzásról, és csak borzalmas egészséges dolgokat esznek. Az előbbiek pedig füstölnek feszt ma is, és még nem szoktak le az emberi táplálkozásról sem egészen. De bort isznak, nem is keveset. Ez, és csak ez az oka annak, hogy a franciák makkegészségesen élnek. Amíg meg nem betegszenek persze, és meg nem halnak.

A bor telis-tele van egészséges összetevőkkel, mindenféle fenolokkal, sőt polifenolokkal, resveratrolokkal, katechinekkel, antochvanekkel, antioxidánsokkal, ki tudja, még mikkel.

Ez a jó a borban. Amiben egy rossz van csupán: hogy be lehet rúgni tőle rémesen.

De most olvastam, hogy amerikai kutatók megtalálták a megoldást e problémára is.

Mert a tudósok már csak ilyenek, megtalálják minden problémára a megoldást.

Egy különleges, kímélőn szárító eljárás útján kidolgozták ugyanis a vörösbor-koncentrátumot.

A borport magyarul.

Ebből bekap két-három evőkanállal az ember a müzli után, és máris és éppen ott van, mint ha mondjuk egy 1997-es évjáratú, rubinvörös, gyümölcsös, ám egyben paprikás, mély illatú, éppen optimálisan savas, testes, komplex és bársonyos szekszárdi merlot-ból kortyolgatott volna el egy-két palackkal egy felsőcinkai dűlőben lévő öreg présház elé kétszáz év előtt kihelyezett kőasztal mellett, egy kedves hölgy társaságában, házi készítésű szalámi, kolbász, abált szalonna, foszlós kenyér és csípős csalamádé falatozgatása közben.

Tessék csak kipróbálni mindkettőt, semmi különbség. Na jó, legfeljebb egy kicsi.

Igaz, hogy azért a kicsiért érdemes élni, de hát élni egészségtelen, az egészségre pedig vigyázni kell.

Bächer Iván