Népszabadság, 2000. május 18.
ÍZ-LELŐ
BÄCHER IVÁN
Minden embernek vannak olyan tulajdonságai, amelyek őt elviselhetetlenné teszik. Példának okáért Kő Ede, aki igen értelmes, rendes ember amúgy, kommentál. Őneki ez a baja. Hogy minden ténykedését kommentárokkal kíséri. Mindig mondja is, amit csinál. Mindent magyaráz, okol.
Például a spagettit a múltkor így: — Ti persze azt hiszitek, amilyen tevelegyek vagytok, hogy ez egyszerű dolog! A spagetti. Hogy azt akárki is el tudja készíteni. Ormányos rigók! Hogy csak bele kell vetni a vízbe a tésztát, és kész. Ezt gondoljátok, mert nem tudtok a spagettiről se semmit. Mert először is nem mindegy, hogy milyen az a spagetti. Ahány spagetti, annyiféleképp kell eljárni. Ki kell ismerni a spagettiket. Ez például egy közepesen rossz spagetti. Nem vagyunk Itáliában. Itt ez van. És ezt legalább ismerem. Fontos, hogy a víz lobogjon. Legyen benne só sok és olaj elég. És sok legyen az a víz. Mert különben olyan lesz, mint a takony, tésztafőzelék lesz belőle, csirizes. Tésztakulimász. És lobogjon az a sok víz aztán, így. Látjátok kacsacsőrű majmok! Ez lobogás. Ez nem hazudik. Úgy kell lobognia, hogy ahogy a tészta belekerül, már forr is tovább. Így. Látjátok, majompávák! Ebbe aztán mehet bele a tészta. Hoppá. Nem baj, ha mellément, belekaparjuk. Így. Tiszta volt a tűzhely. Így. Isten őrizz széttörni! Rögtön behajol úgyis az. Látjátok, vadlegyek! Most aztán meg kell keverni gyorsan. Így. Hoppá, beleesett ez a két szedőlapát. Mondtam, hogy ezeket nem itt kell tartani. Mindegy, kiszedjük. Így. Hoppá. Na. Mert különben odaragad. Így la. Nem tört szét mind. Egy-kettő, nem számít. Annyi kell. Látjátok. Aztán, amikor már lobog a víz újra, akkor már nem kell keverni. Akkor már nem ragad oda. Legfeljebb túlfő. Ez a legnehezebb. Eltalálni, hogy a tészta ne legyen se kemény, se puha. Al dente. Így mondja az olasz. Al dente. Fogravaló. A spagettiszál külső hurka már puha, de bévül még a fog, mikor átharapja, érez egy roppanást. Ez az igazi. Ez a nehéz. Lehet úgy csinálni, hogy kiveszünk egy szálat. Így. Hoppá, ez leesett. Egy másik, na gyere, megfogjuk. Az anyját, ez is leesett. Mindegy, próbának jó lesz. Fölvesszük és így, tiszta erővel földobjuk a plafonra. Ha fönnmarad, akkor jó. Így. A durva anyját, bocs, ráragadt a kezemre, azért repült a pofádra. Nem baj kicsi vízi nyű, kibírod. Kemény még, ugye, még kell neki egy-két pillanat, hogy kellő legyen, al dente, roppanjon egy kicsit a fog alatt, de csak éppen hogy.
Na látjátok pupukutyák, ez spagetti, pont kellő állagú, se nem puha, se nem kemény, éppen jó, éppen al dente, ahogy kell. No, most jó. Leszűrjük szépen, óvatosan, de nem szabad lemosni, isten őrizzen attól, lemosni róla a tészta ízt, megdermeszteni, azonnal bele a tálba, így, rá egy kis olíva olajat, ami nincs, de jó a vaj is. Így. Asztalhoz! No, látjátok nyestegerek, ez tiszta, paszta! Ilyennek kell lennie egy pasztának! Látjátok, ez se nem kemény, se nem puha, éppen al dente, ahogy kell, finoman roppan az ember fo…
Ekkor egy nagy reccsenés hallatszott ki Kő Ede szájából.
— A durva anyját — mondta Kő Ede, és benyúlt a szájába, és rövid kotorászás után a félig rágott spagettigomolyból kiemelte azt az S alakú fehér kampót, amin a szedőlapát szokott lógni a tűzhely felett.
Bächer Iván