Tavasz

Dr. Tóth János nyugalmazott ezredes ilyenkor tavasszal kiköltözik.

Kihurcolkodik asszonyával a telekre, és csak október végén tér a panelba vissza. Vagy még később, attól függően, hogy milyen éppen az ősz. Például ha szép, akkor néha november közepéig is kitart.

De ilyenkor még nem gondol az őszre Tóth, aminthogy sok mindenre nem gondol ő. Pontosabban lehet, hogy gondol, de nem beszél róla. Mert nem beszél általában semmiről.

Kiköltözik tavasszal, reggelente elkészül, fehér rövid ujjú inget vesz föl, hosszú, szépen élre vasalt szürke nadrágot, nyakkendőt köt, kiül a teraszra, és újságot olvas. Kerthez, házhoz hozzá nem nyúlna az istenért sem, de nem is kell, ott van az asszony. Ő újságot olvas, három napilapot és három hetit, ez a szenvedélye. Drága szenvedély, de szép. Délben megeszi azt, amit az asszony elélök, aztán ledől kicsinyt. Délután néha olvas vagy néz. Sokat néz Tóth ugyanis. Ül a teraszon, ahonnan messzire látni, ül és néz.

Nézi a tájat, ami van és látható. Látszik völgy, út, hegy, erdő, mező és főleg ég. Ezeket nézi Tóth délután. Este megkapja a vacsorát, megnézi a híradókat, olvas, lefekszik.

Így él nyáron Tóth ezredes. Tavasszal, nyáron és ősszel, pontosabban. Így él, és így néz és így hallgat három évszakon át. Nézni a tájat nézi, hallgatni pediglen az asszonyt hallgatja. Aki ilyenkor, április végén egy napon biztosan e szavakkal érkezik a kertből a teraszra föl:

— Itta tavasz, Jancsibancsi! Itt a turbolya a csalán! Szedtem is egy jó levesnek valót. Pontosabban két jó levesre valót. Ma levest eszünk levessel, Jancsibancsikám. Tudom, hogy te nem szereted egyiket sem, de megeszed. Nem vagy te olyan hogy valamit ne ennél meg. Kibírtál te már többet is, nem igaz, Jancsibancsikám. Nézd, milyen gyönyörű! — és azzal Tóth elé borít egy kisebb boglyányi zöldet.          .

— Igen — bólint erre Tóth ezredes. És arca se rebben.

Elkészíti az asszony a két levest akkor. Fölmetéli elébb a csalánt, a gyönge, halványzöld csalánt, kivágja a vastagabb részeket, fölmetéli a gyönge, halványzöld levelet, ami alig csíp még, de az se baj, ha csíp, mert az a jó az ekcémára, ami Tóthné kezén kijön néhanap. Ugyanígy felaprítja a turbolyát is, amitől meg pedig a szaga lesz nagyon jó Tóthné kezének. Egy-egy láboskában vajat hevít, beledobja egyikbe a csalánt, másikba a turbolyát. Párol, sóz, borsoz. Felönti a húslével mind a kettőt. Húsléből mindig tart a fagyasztóban kis pár műanyag doboznyit.

Végül mindkét levest legírozza, tojássárgájával elkevert tejszínnel sűríti tehát. Utána sóz, borsoz, ha kell, és a teraszon feladja máris.

— Mit szólsz, Jancsibancsikám, első fogás leves, második leves, ilyen nap a mai Jancsibancsikám, egyik jobb lett, mint a másik, na egyed, csak egyed. És Tóth eszi. Mindkét levesből egy teli tányérral, fegyelmezetten, szótlanul.

Mert fegyelmezett katona Tóth, pontosabbon az volt, fegyelmezett katona. Amikor kilencvenben kivágták, mint a rongyot, negyvenhét évesen, akkor se szólt semmit.

— Látod, Jancsibancsi, meglennék lassan evvel a tavasszal is — mondja az asszony, miután az asztalt leszedte. — Mennek a hónapok, az évszakok, a napszakok, egyik a másik után. Még el sem múlott a tél, máris itt a tavasz, és még itt se volt szinte, nyakunkon a nyár.

Igen — szűrte a szót keskeny szája mögül az ezredes. — Igen. Jön a borsó, jön a tök.

Az asszony csodálkozva nézett rá.

Rég fecsegett az ura ennyit.

Bächer Iván