Halfejtáska

Nagy a horgászkedv falun. Aki teheti, eljár, részben, mert addig is van valahol, részben, mert a halat mindenki szereti.

Mind többen hódolnak a békés szenvedélynek, mind többen töltik délelőttjüket, délutánjukat, sőt éjszakáikat kinn a tó partján, mind több szó esik a dologról, mind több a tanácskozás, a történet, aki nem jár horgászni, az is ért hozzá. Persze akinek munkája van, annak nemigen van kedve, ereje, ideje naphosszat a víz mellett időzni. De mifelénk ilyen probléma nincsen, immár a téesz sem rabolja az emberek idejét.

Furulya Pál barátom is majd mindennap felül a motorra, és ha mást nem, egy szák törpeharcsát behoz. De a ponty, az az igazi, és szerencsére hébe-korba az is kerül. No persze, szabályok limitálják a nemes hal zsákmányolását, de hát elég az a heti kettő a konyhára, ha kerül, elég a hal, a patkó — csak a fej, az kevés. Mert ez a baj. Hogy egy halnak csak egy feje van.

Márpedig Pál a halnak a fejét szereti. Mert abban nincsen szálka, mert az adja meg a lé izét, az adja meg a lé állagát is, az teszi finom kocsonyássá, az ízes, ízletes, azt lehet ízlelni, íz-ölelni, a halfej a leghalabb a halban, a fejétől ízlik a hal. Öröm is azt nézni, ahogy a halat eszi. A halfejre van fölfuttatva, a halfejevésben kulminál az ő egész halevése.

Elébb végez gyorsan a két-három tányérka hallével, beléreszel persze valami rémesen erőset, amitől belábad a szem, félkilónyi friss, foszlós kenyérkarajat is hozzáeszik, ha patkó kerül a tányérba, azt se bánja Pál, az utolsó halhúsfalatkáig leszopogatja a gerincet, a szálkát örömmel, de mindez csak afféle hors doeuvre, bevezetés, előhang, invokáció a fő fejezethez: a főtt fejezethez. Abból aztán többet is tányérjára lapátol Pali, előiszik egy fröccsöt, nézegeti, gusztálja kicsinyt, és aztán nekilát. Legelébb még tapogatózó, szemérmes villázással indít, de aztán elébb két ujjal, majd marokkal kezdi a fejet kezelni, széttöri, s a kopoltyús részekre harap, majd akkurátusán halad tovább, cuppogva, szoppogva, toppantva, szuttyogva apró ízekre csócsálva tesz magáévá minden szegmentet, a halhomlokot, haltarkót, halpofát, halagyat, halszájat, és amit különös örömmel szoppant be, a kocsonyás, bamba halszemet. Ez ér a legtöbbet az egészben, mondja, mikor két halfej között egy pillanatra felemeli az övét is, kár hogy egy halnak csak egy van, teszi hozzá.

A múltkor hát megleptem egy kis halfejjel Palit. Kimentem a Lehelre, vettem vagy öt kilót, a nejlont beletettem egy nejlonba, azt bele egy másik nejlonba, az egészet bele jégtáskámba, és elvittem Palinak. Később gondoltam, hogy hozok egyebet is, ami faluhelyen nehezebben kerül, lecsókolbászt vagy pulykaszárnyat, vagy valami más efféle gazdaságos árut — csak éppen nem volt hoznom egyebet többé mibe. A jó kis sokat szolgált, sokat látott, világutazó jégtáskámat szellőztettem, mostam, súroltam, keféltem, marattam, kölniztem — mindhiába: úgy látszik, a jégtáska is a fejétől bűzlik, nem csupán a hal.

Bächer Iván