Panűr

— Izé hozé, mama, mit szólnál egy jó kis rántott sajthoz? — mondta Katorka Lajos, a múlt szombatnak reggelén.

— Ajjaj — sóhajtott fel erre Katorka Lajosné.

— Rántott camembert lesz, mama.

Az asszony erre már mit se szólt.

— Egyszer van egy héten hétvége, nem igaz, mama?

— De igaz, papa, ami igaz, az igaz.

Katorka Lajos pedig lement a boltba, és kisvártatva visszatért a hozzávalókkal: mindenekelőtt nyolc darab camembert-rel, négy kerekkel és négy téglány alakúval, aztán tojással, prézlivel, olajjal, rizzsel, krumplival, tartárhoz valókkal és áfonyadzsemmel.

— Nem lesz ez egy kicsit sok? — kérdezte Katorkáné.

— Az életben mindig két eset lehetséges — mondta Katorka, és nekifogott a panírozáshoz.

Egy óra múlva szépen, tetőtől talpig bebundázva sorakozott a nyolc sajtdarab. Egy zárható, öntöttvas edényben zsírt hevített eztán a mester, gondosan kiválogatott rizst szórt bele három marékkal, fölengedte vízzel, két kis fej hagymát tett bele, sózta, jól felforralta, lefedte, levette a lángról, gyorsan berohant vele a vetetlen ágyhoz, és az összes ágyneműbe belebugyolálta jól.

Ezután krumplit pucolt Katorka, mert a gyerek csak rosejbnit eszik, csemege uborkával, hétvégén, hét közben, reggel, délben, este sült krumplit és uborkát, csak azt.

Megcsinálta a tartárt is, majd egy serpenyőben kezdte sütni a krumplit Katorka, egy másikban pedig olajat forrósított fel szintén, amibe pár perc teltével belepottyantotta az első parírozott sajtkockát. A zsiradék felhabzott, és rögtön túl is csapott a serpenyő peremén.

Egy pillantás, s már lángolt a rezsó.

— Izé-hozé, mama, tűz van!

— Flambírozunk is, papa?

— Hát ez bizony kapufa.

Katorkáné gyorsan, szakszerűen, rutinosan oltott. A tűzhely mellett mindig ott álló poroltóra nem is volt szükség.

A további kockákat, karikákat már — mindig lehúzva elébb a serpenyőt a lángról — óvatosan helyezte az olajba Katorka. Így is volt hab, jókora.

Mikor úgy vélte Lala, hogy eljött az ideje, villával beleszúrt a darabokba, és szépen megfordította mindet.

— Nem jön ki a sajt belőle? — aggodalmaskodott az asszony.

— Inkább a sajt jöjjön ki, mint a körzeti orvos.

Az asszonynak meg kellett hajolnia ezen igazság súlya alatt.

Fél háromra elkészült minden, egy nagy jénai tálra halmozta föl a sült krumplit Katorka, rá az aranybarna rántott sajtokat.

— Ez mi, papa? — kérdezte Katorkáné, mikor a villát beleszúrta a roppanó panírba, majd késével kettévágta a darabot.

— Rántott camembert, mama, mi lenne.

— Ez? Ez panír, papa. Ez egy üres panír. Egy üres panírdoboz. Nincs benne semmi. Se sajt, se semmi. Ez egy panír.

— Izé-hozé, mama, ez kapufa. De a panír jó. Milyen jó! Rég sikerült ilyen jól a panír.

Az asszony gondolta, megkérdezi, mennyibe is került a nyolc camembert, de aztán azt gondolta gyorsan, mégsem kérdi meg. Tizenhat éve éltek együtt, ennyi idő alatt általában ki-ki megtanulja, mit érdemes a másiktól kérdezni, és mit nem.

Kezdték enni a krumplival, uborkával a lekváros panírt.

Lajos is szedett magának, de nem látott neki azonnal — hidegen szerette a kosztot ugyanis.

— Várom, hogy hűljön, mint banya a hajnalt — nyilatkozott.

Végül megettek mindent szépen.

— Szevasz, tavasz, itt a nyár, Józsi bácsi fejen áll, mama, ledőlök egy kicsit — mondta aztán Katorka Lala, és — hátrahagyva a konyhai romokat — lefeküdt aludni. Jó meleg volt az ágya.

Katorkáné meg mosogatott, takarított egész szombat délután.

Lepihenni úgysem tudott volna hol — az ő helyén a rizs aludt.

Bächer Iván