Sétaséf

Sokféle a séta is.

Van egészségügyi séta, van éji séta, van andalgás, varn sétáltatás, ezen belül: öreg-, beteg-, gyerek- vagy kutyasétáltatás, és van igazi, egyenrangú, baráti séta is.

Mindegyikben volt részem, életem során.

De mostanság sétatársnak csak az öreg eb maradt.

Jó az is, de azért — isten őrizz, hogy megbántsam az ebet, ne is tessenek mondani ezt neki — néha jólesne olyasvalakivel is sétálni, aki a dolgát már séta előtt vagy után végzi el.

Kutyát sétáltatok, de nem sétálok ma már. Pedig szeretnék. De nincsen kivel. Van egy barátom, akivel lehetne sétálni, de az meg rohan. Minthogyha odébb lenne valami más. Minthogyha érdemes lenne odaérni bárhová is. Minthogyha lenne lekésni miről. Egyéb barátaim, ismerőseim, családtagjaim, amikor sétálhatnék, mind vannak éppen valahol. Gyerek mellett, munkahelyen, egyebütt. Ha pedig mennek, akkor se mennek, csak úgy. Akkor valahova mennek. És autóval. Nem sétál senki sem. A gyerekek nem szoktak sétálni, ha mégis, akkor nem velem. Unnak, és igazuk is van, én unom magamat nagyon. Nővel nem szívesen sétálok, mert abból csak a baj fakad. Igazán jól öreggel lehet sétálni, velük sétáltam egykoron — meg is halt mind az utolsó szálig. Aki még maradt öregem, avval nem is merek sétálni már, hátha úgy tovább él.

Utolsó sétatársam másfél éve hagyott el. Néha úgy hiányzik… Nagyon hiányzik. Hiányzik ő is.

Általában piacra mentünk, a Nagycsarnokba, ami hozzá, vagy a Hunyadira, ami hozzám esett közelebb. Párszor voltunk a Hold utcában is. Lassan mentünk, mert ő minden kirakatnál megállt, hosszasan szemlézte választékot, történeteket mesélt. Néha bement a boltba, lepakoltatott a pultra pár tucat fotómasinát például, mindegyikről részletesen kifaggatta az elárusítót, majd bocsánatkérőén mosolygott és távozott. Odakint! sóhajtott: „ Úgy szeretnék venni egy fényképezőgépet, de már hat darab van otthon… ”

A piacon is minden standnál, üzletnél megállt, szóba elegyedett az árusokkal, különösen a henteseket szerette, háromnegyed órákat tudott egy-egy hentesnél időzni. Csudás velős csontokról beszélt, melyekből csak úgy kiplöttyen az öklömnyi velő, levesbe való szegyekről, amelyeket olyan puhára kell főzni, hogy szétolvadjon a szájban a cupákja, sokat mesélt az ő tatárbifsztekjéről, ami hátszínből készült és háromszor, négyszer is át lett darálva, nem keveset hallottam a resztelt májáról is, amit ő igenis megsózott már az elején, mert az babona, hogy a sótól a máj kemény marad, százszor elmesélte egykori színészbarátjának sóletjét, amely úgy készült, hogy este betette a babot, begyújtotta a sütőt, kis lángra állította, aztán a sütő ajtaját nyitva hagyva lefeküdt aludni. Sétatársam séta közben igen szeretett értekezni a kacsasültről is, hogy szójaszószos mézzel kell kenegetni példának okáért, ha azt akarjuk hogy a bőre roppanjon, akár az égetett cukor, de a káposztás cvekedli kapcsán is tőle tanultam, hogy nem kell a káposzta alá hagyma, nem kell alá semmi, csak le kell reszelni, besózni, állni hagyni és aztán, mint az áztatott ruhát, alaposan kicsavarni, s úgy dobni az olajra, zsírra, és akkor egészen sötétbarnára kell sütni, hogy már-már odakapjon, de mégsem. Mesélt, ha kosztról mesélt, mert milliónyi dologról tudott beszélni azon túl is, de ha kosztról, mesélt osztrigáról, falafelről, töltött káposztáról vagy a kumiszról, amelynek frenetikus potencianövelő a hatása.

Sétáink gyakran fejeződtek be nála, megültem otthonában, családja körében nemegyszer, mindig kaptam unikumot, sört.

De enni soha.

Konyhája kicsiny volt és rendetlen, s bár mindennap főzött, kedvetlenül és unottan csinálta, a gyakorlatban nemigen érdekelte a főzés, a szavak embere volt, ha kínált is némi maradékkal, kóstoljam meg ezt vagy azt, nemigen éltem vele, jóllaktam én már a séta alatt.

Bächer Iván