Népszabadság, 1999. február 18.
ÍZ-LELŐ
BÄCHER IVÁN
Nevét Stájerországról kapta, az ötvenes évekbeli szakácskönyekben így is szerepel.
Válfaja számos.
Lényege — kis túlzással — egy: édes túrós csusza, pörc nélkül.
Persze a klasszikus stíriaiban a túró nem a tésztához van keverve, hanem a tésztába bele: fél kiló áttört túrót feleannyi liszttel, két tojás sárgájával, kis tejfellel, cukorral, sóval kell kidolgozni, nyújtani, fölmetélni, kifőzni, leszűrni hozzá, majd egy jénaiban elkeverni vajból, tejfelből, vaníliás cukorból, mazsolából, két tojás sárgájából és fölvert fehérjéből álló kutyulékkal, és megsütni végül.
Lehet persze tupírozni darált dióval, mákkal, mézzel, lekvárral, de nem fontos, mert jó amúgy is.
De a mai világban sokkal egyszerűbb külsődleges stíriai metélthez folyamodni.
Ehhez a boltban vett metélt tésztát főzünk ki, az adekvát módon és a fönt említett kulimászhoz törjük bele a túrót, és ebben forgatjuk meg a tésztát, s úgy tesszük be negyedórányit a sütőbe. A dolog persze fokozható.
A kivajazott, morzsával hintett tepsibe egy réteg — esetleg a fönt említett kulimászban meghempergetett, esetleg pőre — tészta kerül, arra egy réteg jóféle szilvalekvár — ha kemény lenne, akkor vízzel kell felfőzni az olyant —, a lekvárra pediglen egy réteg darált dió jön. Arra megint tészta kerül, ha van még anyag, ezt lehet folytatni, a lényeg, hogy a tetején tészta legyen, rámorzsolva nem kevés vajjal.
Ropogósra kell sütni, nagyon ropogósra, a ropogós a legfinomabb ugyanis, ínyencek úgy járnak el, hogy a megsült stíriairól leeszik körbe-körbe a ropogósát, és a többit visszateszik a sütőbe, mikor a maradékon is képződött ropogós, azt hántják le, és a közepét — kicsinyt szétterítve persze, hogy odasüljön az oldalához is — visszateszik újfent, így aztán azon túl, hogy vacsorára, esetleg valami leves után célszerű, nem túl drága, variábilis és igen-igen ízletes koszt kerül, de még az idő is elmegy valahogy.
Bächer Iván